SZÁZHATVANADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára.

Helmut Schellenberg csaknem leesett a székéről.

-         Atlantiszt?

-         Igen, Atlantiszt.

A szőke nő is felfigyelt, de egyelőre egy szót se szólt.

-         Úgy tudom, az csak legenda – dünnyögte Helmut.

-         Az ottani tudomány is úgy tudta – vigyorodott el Ed Philips. – Ágáltak is ellene hosszan. Ostobábbnál ostobább cikkekkel akarták cáfolni a cáfolhatatlant. Aztán a végén a megrögzött szkeptikusok elszontyolodtak, és már beérték azzal a fontoskodásnál, hogy a frissen felfedezett civilizációnak talán nem is Atlantisz volt a neve.

-         Kérlek, mesélj erről! – lelkesedett az ifjabbik Schellenberg. – Fiatalkoromban meg voltam róla győződve, hogy Atlantisz létezett.

-         Marcantonio Capello is. Kitartott az elképzelése mellett. Azért távolították el az egyetemi katedráról.

Helmut arca megnyúlt.

-         Eltávolították?

-         Előtte húsz évvel. A fanatikus olasz azonban nem adta fel, megnyert néhány gazdag hölgy támogatását, és két évtizeden keresztül folytatta minden idők legköltségesebb régészeti feltárás-sorozatát. Megérte neki is, a támogatóinak is. Sztárok lettek. Az egész világ megismerte a nevüket.

A szőke nő italt töltött.

-         Tehát – foglalta össze, miközben a két férfi felé nyújtotta a poharakat. – Egy bizonyos Marcantonio Capello felfedezte Atlantiszt?

Ed Philips élvezettel kortyolgatta az italát.

-         Igen, a fanatikus olasz professzor feltárt egy olyan civilizációt, amelynek a központja valahol az Atlanti-óceán térségében lehetett, méghozzá döbbenetesen régen, úgy valamikor Krisztus előtt 14 000 és 10 000 között.

-         Annyira régen?

-         Igen. Rekord mennyiségű kormeghatározást végeztek, mert a tudományos lobbi – amikor nem tudta kétségbe vonni se Capello becsületességét, sem pedig azt, hogy valódi, eddig ismeretlen civilizációt tárt fel, már arra összpontosított, hogy megfiatalítsa azt, hátha az ő összeomlással fenyegető, dogmatikus elméleteik sorába illeszthető. Ezért volt szükség számos vizsgálatra. Egyik a másikat érte, de nem segítettek a szkeptikusokon.

Helmut tapsolt örömében.

-         Pontosan mit fedezett fel Capello? – kérdezte Karen.

-         Egy olyan tengerész civilizációt, amelynek centruma az Atlanti-óceán jelenleg vízzel borított részén volt. Telepei, kikötői, gyarmatai voltak Európában is, Amerikában is. Évezredekig állt fent, a kmorabeli világ vezető tengeri nagyhatalma lehetett.

-         Korabeli világ?

-         Igen, Karen. Korábban a tankönyvek azt állították, hog akkoriban csupán botokkal hadonászó ősemberek kicsiny hordái alkották az emberiséget. Kisebb-nagyobb városok maradványai kerültek elő a korszakból, az időmélység hátrálása miatt teljesen át kell írni az emberi történelmet.

Helmut Schellenberg boldogan mosolygott.

-         Örülök ennek a Capellónak!

-         A felfedező? Sorra járta a nagyob városokat, mindenütt előadásokat tartott, hatalmas érdeklődés közepette. A rendezettnek, helyenként mindentudónak tűnő, megfellebbezhetetlen tónusban fellépő tudomány súlyos csapást szenvedett általa. Újabb mítosz bizonyult igaznak. Az írásos emlékeket ugyan senki sem tudta még olvasni, de hatalmas apparátus dolgozott a megfejtésükön.

-         Írásos emlékek?

-         Igen, Helmut, Atlantisz ismerte az írást. Tömérdek írásos melék akad, egyelőre senki sem tudja elolvasni. Maradt azonban emlék bőségesen, és el lehet gondolkodni rajta, hogyan fordulhatott elő, hogy a tudomány annyi időn át nem volt hajlandó komolyan foglalkozni vele, hogy makacsul félreértette az onnan származó emlékeket. De nem is ez volt a slusszpoén.

-         Hanem mi?

Ed Philips szélesen elmosolyodott.

-         A jelek szerint még Atlantisz sem az első volt. Rátelepült egy sokkal régebbi civilizációra, amelytől számtalan tárgyat, eszközt örökölt, amelyeket nem tudott előállítani, még javítani sem.

-         Régebbi civilizáció?

-         Igen, Karen. Volt a Földön egy még régebbi civcilizáció is; legalább a XX. század technológiai színvonalán.

Folytatása következik.