SZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára.

Helmut Schellenberg kidülledt szemekkel meredt a beszélőre, és még Karen is összerándult, hideg futkosott a hátán. Ötszáz éve? Úristen, ötszáz éve…

Ed Philips lassan folytatta:

-         Az a Föld rettenetesen túlnépesedett bolygó volt, tele feszültségekkel. A globalizációs folyamatok olyan irányt vettek, hogy a lakosság kilencven százaléka lényegében nyomorban élt, és a glóbuszt uraló nagyvállalatok a profiton kívül semmi egyébre sem voltak tekintettel. Ott nem létezett a bunkó kifejezés, helyette a másodrendű világpolgár státuszba sorolták azon személyeket, akiket nem számítottak az elithez. Ez is leginkább nem hivatalos titulusként, kimondva-kimondtalanul létezett, mert a demokrácia retorikus sémái szerint természetesen minden ember egyenlő volt.

Karen savanyú arccal bólintott.

-         Igen, ez most is így van – sóhajtott Helmut.

-         A túlnépesedés és az állandósult gazdasági problémák miatt az emberek zöme úgy élt, mint a patkányok; összezsúfolódva, minden perspektíva nélkül, szinte a saját mocskában. A Föld egy részén állandóan helyi háborúk folytak, és a két-három nagyhatalom kicsinyes politikai játszadozása leginkább néhány politikus klán becsvágyát és a nagyvállalatok parttalan profitérdekeit szolgálta.

-         Ez is ismerős – jegyezte meg Karen.

Helmut lehajtotta a fejét. Elég nyomorult arcot vágott. Az egész világa összeomlott, gondolta Karen. Sebaj, az enyém is. Ettől azonnal csuklania kellett. Ivott egy kortyot.

-         A teljesen tehetetlen kormányzat minden problémára újabb és újabb megszorításokkal válaszolt. Az absztrakt célok és a meddő költségvetési politika számos nagyvárosban oylan feszültségekhez vezetett, hogy nem telt el nap véres zavargások nélkül, és a páncélozott járműveken cirkáló, gépesített rendőralakulatok felszólítás nélkül tüzeltek, ha valahol nagyobb embercsoportot vettek észre.

-         Ilyen azért most nincs – nyögte Helmut.

-         A Földön nem sok hiányzik hozzá most sem – tette hozzá a szőke nő.

-         A problémák megoldására a Földet irányító vállalati vezérek agytrösztje valami elképesztő megoldást javasolt; ez volt a TerraFutura Terv.

Sóhajtott, és jól meghúzta az italát.

-         Terra Futura? – kérdezte Helmut. – Valami ilyesmiről én is hallottam.

Ed Philips a fejét csóválta:

-         Nem hallhattál róla, Helmut, mert ezt csaknem ötszáz év múlva találta – vagy találná – ki jól fizetett szakértők ostoba társasága.

-         A terv a népességcsökkentésről szólt? – kérdezte a szőke nő.

Ed Philips bólintott.

-         Igen, és meglehetősen erőszakos népességcsökkentésről. Meg akarták adóztatni a gyermekvállalást, de a szaporodással nem fenyegető szexuális élet nemcsak adómentességet, anyagi támogatást is jelentett volna. Ez is éppen elegendő felháborodást keltett világszerte, és ehhez járult még – sóhajtott. – a multinacionális közösségek állandóan hangoztatott jelszava.

-         Mik azok a multinacionális közösségek?

Philips kelletlenül elmosolyodott:

-         Bátorították, hogy a különböző nemzetiségű személyek minél inkább keveredjenek egymással, hogy soknemzetiségű települések jöjjenek létre, és hogy minél teljesebben megsemmisüljenek a helyi és nemzeti tradíciók. Hogy minél felszínesebb, minél kevésbé összetartó közösségekre szakadjon a világ, mert nagyon féltek a lázadástól.

-         Nem csodálom – motyogta Helmut.

-         De történt valami, igaz? – kérdezte a szőke nő. – Történt valami, ami teljesen új szituációt eredményezett, vagy eredményezhetett volna.

Philips fanyarul mosolygott:

-         Úgy van, Karen. Marcantonio Capello felfedezte Atlantiszt.

Folytatása következik.