SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Percekig csend volt. Most Karen is csodálkozott, Helmutnak meg egyenesen fennakadt a szeme. Ed Philips most már érezhetően azt latolgatta, mennyit mondhat még el.

Karen gyanút fogott. A látszólag kedélyes mese mögött talán valami olyasmi rejlik, ami befolyásolhatja a mostani helyzetüket? Ami nagyon befolyásolhatja?

A szőke nő magában bólintott. Kell, hogy legyen mögötte valami. A felismerés hirtelen nyilallt belé, össze is rezzent tőle.

-    Ed, – mondta kemény hangon. – a lényeget akarom hallani.
-    Mi a lényeg, Karen? – vigyorgott rá a férfi.

Helmut magához tért.

-    Nem értem, – kezdte. – mi az, hogy egyikük sem ment időutazásra, mégis előkerült a koponyájuk? Ez nekem fából vaskarika.

Ed Philips arcán savanyú mosoly jelent meg.

-    Van ennél nagyobb rejtély is, Helmut.
-    Hát mondd már el, a franc essen beléd! – rivallt rá az ifjabbik Schellenberg.
-    Halljuk, Ed! – tette hozzá Karen.

Philips egy pillanatig vonakodott. Karen merően nézte a férfi. Ismerte már ezt az arckifejezést, Ed ilyenkor azt fontolgatja, mennyit is mondhat el, vagy mit kell hazugsággal kiegészítenie.

-    Az igazságot akarjuk hallani, Ed.

Ed Philips bólintott, Karen megnyugodott. A férfi az igazat fogja mondani.

-    Halljuk, Ed! – sürgette meg.
-    A dolog meglehetősen sok találgatást, nagy felfordulást és pánikot okozott bizonyos körökben – folytatta Philips. Érezhetően örült, hogy rászánta magát. Karen feszülten figyelte. Rajta akarta kapni, ha hazudik.
-    És? – türelmetlenkedett Helmut.

Ed Philips laposan a szőke nőre pislantott, és folytatta:

-    A földi maradványok kétségtelenül azoktól a személyektől származtak, akik továbbra is a jelenben éltek. Egyikük sem volt időutas, de szinte mindegyik részvétele tervbe volt véve valamelyik expedícióban. Az egyik időbázis-parancsnok lett volna, de szinte az utolsó pillanatban valaki mást neveztek ki helyette. A másikat sérülés érte, a harmadik családi okokból mondta le a részvételt.

Nagyot sóhajtott.

-    Egyikük sem ment el a múltba – szögezte le aztán.
-    Dehogynem! – nézett rá mérgesen Helmut. – Nyilván mindannyian elmentek, csak később! Ostobaság!

Ed Philips válaszul úgy nézett rá, mint aki csak erre a megjegyzésre várt.

-    Nem így volt, barátom! – csapott le gúnyosan. – Egészen más a valóság, és ez már a legelső eset kapcsán ki is derült. Az időbázis-parancsnoknak jelölt tiszt már nyugdíjban volt, amikor a maradványai előkerültek. Túl volt a hetvenen. A lelet vizsgálata azonban azt mutatta, hogy a múltban körülbelül negyvenöt évesen vesztette életét.

Helmut Schellenberg erre olyan ostoba képet vágott, hogy Karen kezdte sajnálni.

-    Nahát! Ezt nem értem! Nagyon nem értem! Akkor mégis tévedés történt?
-    Nem barátom, vigyorgott Ed Philips. – Nem történt tévedés.
-    Akkor most már semmit sem értek! – Helmut csaknem elsírta magát. – Semmit. Egyáltalán: semmit.

Hirtelen gondolt valamit:

-    Esetleg valami szélhámos foglalta el az időbázis-parancsnok helyét?
-    Nem, Helmut. Nem volt semmiféle szélhámos.
-    Akkor végképp nem értem…

Karen kajánul elmosolyodott. Ed Philips hagyta főni a levében néhány pillanatig az ifjú Schellenberget.

-    Nem volt szélhámosság, Helmut – ismételte meg aztán. – Az öreg tiszt valódi volt.
-    De hát a lelet?
-    Az is valódi volt.
-    Ezek szerint valóban meghalt a múltban? De mégis élt a jelenben is?
-    Igen, Helmut. Az illető negyvenöt évesen életét vesztette valahol a nagyon távoli múltban. Emellett azonban hetvenévesen a jelenben is élt.

Folytatása következik.