SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg tátott szájjal hallgatta.

Karennek eszébe jutott valami:

-         A földi nyomortévékből ki vannak tiltva a veszélyes áltudományok – jegyezte meg.

Schellenberg ettől is meghökkent:

-         Veszélyes áltudományok? Mi az, hogy veszélyes áltudomány? Ha áltudomány, mitől veszélyes?

Ed Philips tekintetében is érdeklődés villant:

-         Ez engem is érdekelne.

A szőke nő elmosolyodott.

-         Hogy mi az áltudomány? – kérdezte csöppnyi kihívással a hangjában.

-         Nem – rázta a fejét Philips. – Csupán az, mi a Földön a veszélyes áltudomány.

-         Az áltudományokról számos pont található a nyomortévék etikai kódexében. Egy részük az úgynevezett nyilvános áltudomány.

-         Nyilván azok, – bólogatott Philips. – amelyekről az etikai kódexek kifundálói azt képzelik, hogy az égvilágon semmi sincs mögöttük. Például az asztrológia és a hozzá hasonlók.

-         Igen – felelte Karen. – bár olyat soha sehol nem olvastam, amely megmagyarázná, hogy mitől nyilvános, illetve mitől veszélyes egy áltudomány. Az asztrológia valóban korlátozás nélkül mehet a nyomortévékben. A veszélyes áltudomány azonban tilos, és a csatorna felszámolását vonhatja maga után. Az apokrif régészeti felfedezések minden kódex szerint a veszélyes áltudományok közé tartoznak. Gondolom, ezért is nehéz lehetett megfelelő leletekre szert tenni.

Helmut Schellenberg egyikről a másikra nézett.

-         Tehát ezért nem tudtak a nyomortévék adásaiból semmiféle adatra szert tenni – lamentált Ed Philips. – Csaknem kilátástalan munka volt.

-         Az illegális zugmédia ellenben segíthetett – felelte Karen. – Ott válogatás nélkül hitelt adnak mindenféle híresztelésnek.

Ed Philips kortyolt az italából.

-         Titkosszolgálati módszereket kellett alkalmazni, képzett titkos ügynökök százait kellett mozgósítani – mesélte tovább. – De még így is nehéz volt. Mendemondáknak, ellenőrizhetetlen híreszteléseknek, pletykáknak, büfékben, cigarettaszünetekben, nyaralások alkalmával elhangzott megjegyzéseknek kellett utánuk járni, illetve ilyeneket kellett kinyomozni. A háromnegyedük használhatatlan volt, de a használhatónál sem stimmelt minden, vagy a hely, vagy az idő, vagy valami egyéb körülmény nem felelt meg a valóságnak. Évekig atrtott, mire sikerült azonosítani négy-öt olyan régészt, aki valóban apokrif leletekre bukkant.

-         És?

-         Két esetben az apokrif használhatónak bizonyult – várakozásteljesen nézett szét.

Helmut Schellenberg a fejét csóválta:

- Befejeznéd végre, vagy még tovább akarsz csigázni bennünket? Mi történt azokkal a leletekkel? Hogy’ lehet, hogy az a tiszt a saját állkapcsát mutatta fel az embereknek? Kérlek, próbáld elmondani, de röviden és érthetően!

Ed Philips elvigyorodott.

-         Három lelet bizonyult érdekesnek. Nagyon érdekesnek. A DNS alapján mindhármat könnyen azonosíthatták; a gazdáik különféle fegyveres testületek tisztjei voltak, akik időről a hivatásuk előírásainál fogva időre igen szigorú és kiválóan dokumentált vizsgálatokon estek át. Azonosításuk kétségtelen volt.

Hatásszünetet tartott. Helmut bosszankodott, Karen mosolygott.

-         Nagyon furcsa eredmény volt ez – folytatta néhány pillanattal később Ed Philips. – Talán minden idők legkülönösebb vizsgálati eredménye. Mindhárom személy százszázalékos pontossággal azonosítható volt annak ellenére, hogy a maradványaik igen hosszú ideig hevertek a földben. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a három tiszt időutas volt, a nagyon távoli múltba küldték, ahol ismeretlen okból és ismeretlen körülmények között mindhárman életüket veszítették.

-         Eddig értem – nézett rá Helmut. – Mi ebben a különös?

Ed Philips vigyorgott, akár a jóllakott hiúz:

-         Hát csak az, hogy mindhárman életben voltak, és egyikük sem ment időutazásra. Nem jártak a múltban, nem vesztették ott életüket.

Folytatása következik.