SZÁZNEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen felfigyelt. Letette a kezéből a poharat, közelebb jött, és leült Eddel szemben.

-         Bizonyítékok? – értetlenkedett Helmut. – Miféle bizonyítékok?

-         Igaz is, – tette hozzá a szőke nő. – arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy lehet az ilyesmit bizonyítani.

Ed Philips elmosolyodott.

-         Voltaképpen véletlenül sikerült.

-         Véletlenül? Mi az, hogy véletlenül?

Ed Philips kissé tudálékos arccal folytatta:

-         Mint már említettem, felfigyeltek egyes olyan régészeti leletekre, amelyek egyértelműen az időutazást bizonyították. Szisztematikusan vadászni kezdtek rájuk, de évekig tartott, amíg összegyűjtötték őket. Nem volt könnyű.

-         Évekig?

-         Bizony évekig.

-         Az hogy’ lehet? Talán nem ezek voltak minden idők legfontosabb régészeti emlékei?

Ed Philips úgy mosolyodott el, mint a sas, amikor a levegőből megpillantja a földön ugrándozó gyanútlan nyulat.

-         Valószínűleg azok is voltak, ezt azonban senki se tudta. Legkevésbé a tudósok, akik elvben értenek hozzá. Vagy érteniük kellene. Hivatalból.

-         A tudósok? – értetlenkedett tovább Helmut.

-         Bizony ők! Miattuk kallódott el a leletek zöme. A régészek miatt.

-         A régészek miatt? – visszhangozta nyomorult arckifejezéssel az ifjabbik Schellenberg.

Karen töltött magának egy italt. Helmut szerencsétlen arcát látva az ő kezébe is adott egy poharat.

Ed Philips elvigyorodott.

-         A régészek miatt? – makogta újra Helmut Schellenberg.

-         Hát persze, hogy miattuk, – mosolygott Ed. – Mivel csupa olyan leletről volt szó, amelyek bajt hoznak a felfedezőikre.

Karen kajánul elmosolyodott, Helmut azonban értetlenül nézett. Ed minden sietség nélkül a pulthoz ment, és italt töltött a poharába.

-         Hogy’ hozhatna bajt egy régészeti lelet a régészre? – morfondírozott Helmut.

-         Igazából nagyon sok olyan régészeti lelet van, ami bajt hoz a régészekre.

-         Kérlek, – nyögte a másik. – magyarázd el nekem….

-         A régész munkáját köti az elmélet – felelte vigyorogva Ed Philips. – Az elmélet, amely előírja a szakembernek, hogy milyen korú rétegben mit illik találnia. Vagy talán jobb, ha erősebben fogalmazok: hogy egyáltalán melyik rétegben mit van joga találni. Az ember származásáról és kialakulásáról szóló teóriák voltaképpen zsarnoki kényszerzubbonyok.

-         Erről az előbb már beszéltél – figyelmeztette a szőke nő.

-         Igen, de Helmut még nem érti – most az ifjabb Schellenbergre nézett, aki hálásan bólintott. – A teóriák szerint meghatározott korban csak a teória által kanonizált emberfajták létezhetnek. Ha valaki attól eltérőt merészel találni, kizárólag csaló lehet. Sok tudós karrierje tört derékba ilyesmi miatt. Ezért aztán a régészek nem verik nagydobra az apokrif leleteiket. Eltitkolják, megsemmisítik, igyekeznek megszabadulni tőlük.

-         Az időutazás bizonyítékai pedig kizárólag ilyen apokrif leletek – tette hozzá a szőke nő.

-         Úgy van. Egy öt vagy hatmillió éves rétegben semmiképpen sem bukkanhat elő egy nylvánvalóan a Homo sapienstől származó maradvány. A régészek megtalálják, tisztázzák a rétegtani viszonyokat, elvégzik, vagy elvégeztetik a kormeghatározást. Amikor rádöbbennek, mit is találtak, vagy meghamisítják az adatokat, vagy elhallgatják a felfedezést a saját jól felfogott érdekükben. Különben ízekre tépné őket az elmélethez körömszakadtáig ragaszkodó dogmatikus szkeptikusok tehetségtelen és fantáziátlan majomhordája. Ezért volt annyira nehéz összegyűjteni a leleteket. A legtöbb esetben pletykák és mendemondák alapján kellett nyomozni.

-         Mi lett az eredmény? – kérdezte Karen.

-         Egy csaknem komikus bejelentés.

-         Komikus?

Ed Philips újra elvigyorodott.

-         Komikusnak eléggé komikus. Egy szigorúan titkos konferencián kiállt a szószékre egy Carl Toll nevű alezredes, felmutatott valami nejlon fóliába csomagolt tárgyat, és különös bejelentést tett.

-         Mi volt az a különös bejelentés?

-         Szó szerint így hangzott: Hölgyeim és Uraim! a nevem Charles Toll, a légierő alezredese vagyok. Egy emberi állkapcsot tartok a kezemben, amelyről kétséget kizáróan bebizonyították, hogy az enyém. A fogászati azonosítás eredménye több mint meggyőző. Hölgyeim és Uraim! A jelek szerint életemet vesztettem valahol a mai Florida térségében, négymillió esztendővel ezelőtt.

Folytatása következik.