SZÁZNEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Igen – felelte kurtán Ed Philips.

Mindketten csodálkozva néztek rá.

-         Mi az, hogy az idő megszállásának elve?

Philips elmosolyodott, és nagyot kortyolt az italából.

-         Zseniális ötletnek tűnt – magyarázta. – Szigorúan titkos volt, még az egyes bázisok kijelölt állománya sem ismerte a célját.

-         Bázisok?

-         Igen. A nagyon okos vezetők azt fundálták ki, hogy bázisokat építenek, szerte az időben. Ugyanazon helyeken, de más-más időpontokban.

-         Ennek mi értelme? – kérdezte Helmut.

-         Az engem is érdekelne – tette hozzá a szőke nő.

Ed Philips kissé körülményesen megköszörülte a torkát, és újra ivott egy kortyot.

-         Amikor rájöttek, hogy semmi garancia sincs rá, hogy akár a legtartósabbnak szánt építmények is átvászelhetik az évmilliókat, és jóformán semmiféle műtárgy nem maradhat fenn, úgy döntöttek, őrséget adnak az egyes objektumok mellé.

-         Még mindig azért, hogy jelentést kaphassanak a múltból?

-         Igen, Karen. Voltaképpen ez volt az elképzelés alapja. Ott a távoli múltban létrehoznak valamit, amit mintegy az időben átadnak a néhány ezer évnyire várakozó következő csoportnak, amely technikusokból, munkásokból, mérnökökből és katonákból áll. Ők elvégzik a szükséges karbantartásokat, őrzik, és ha kell, akár újjá is építik az objektumot. Így adják tovább a következőnek, az meg az utána következőnek, mindig néhány évezrednyire. Így megy ez egészen addig, amíg az objektum – és vele a távoli múltba vezényelt kolónia jelentése meg nem érkezik a címzetthez, a jelenben székelő parancsnoksághoz.

Karen elborzadt.

-         Micsoda eszeveszett ötlet.

Ed Philips bólintott.

-         Bizony az. Grandiózus terv volt, de a kiötlői maguk sem sejtették, hogy voltaképpen mennyire grandiózus. Hétmillió évnyire küldték vissza az első időutasokat, és amikor a bázisok létrehozását tervbe vették, nem fogták fel, hogy az hetvenezer évszázad. Már folyt a bázisok személyzetének felkészítése, amikor ráébredtek, hogy lehetetlen annyi embert toborozni, hogy minden egyes bázisra jusson belőlük elegendő. A szakértők azt mondták, nem elég, ha ötezer évenként építenek az időben egy-egy bázist, annál sűrűbben kell, mert ötezer esztendő alatt bármilyen szilárd építmények nyom nélkül pusztulhatnak el. Azt javasolták, hogy minden évezredbe telepíteni kell egy-egy bázist. A menedzserek meg a katonatisztek számoltak. Úgy gondolták, minimum ezer fő kell egy-egy bázisra, különben nem tudnak megbírkózni a feladatokkal. Akkor aztán rájöttek, hogy az hétezer bázis. Hétezerszer ezer ember. Nem kevesebb, mint hétmillió emberre lenne szükség.

Nagyot sóhajtott. Karen és Helmut pisszenés nélkül hallgatták.

-         Újra számoltak. Elméletben abban maradtak végül, hogy háromezer évenként elég lesz egy-egy bázist létrehozni.

-         Arra volt elegendő ember? Meg költség?

Ed Philips megrázta a fejét:

-         Amennyire tudom, nem. Néhány tucat bázist azonban létrehoztak, és legalább húszezer embert a múltba küldtek, mire rájöttek, hogy az egész tökéletesen hiábavaló. A korábbiakhoz képest mindössze annyi volt a változás, hogy a parancsnokoknak becsületesen megmondták: sohasem térhetnek vissza.

Karen megdöbbent.

-         Elmondták nekik? Akkor miért vállalták?

-         Ki ezért, ki meg azért. Egy részük magával vihette a családját. A többi általában bukott egzisztencia volt. Ki a volt felesége elől menekült a múltba, ki meg az adósságai elől. Pszichológusok bevonásával szedték össze és készítették fel a tiszti állományt.

-         És a legénység?

-         A zömük bunkó volt. Nem is sejtették, mi vár rájuk. Csak annyit közöltek velük, hogy a múltban lényegesen nagyobb kényelem vár rájuk, mint amiben eddig éltek.

-         Hát persze – húzta el a száját gúnyosan Helmut Schellenberg. – csak előbb fel kell építeniük. Mi lett velük.

Ed Philips vállat vont.

-         Senki se tudja.

-         A „jelentésekből” nem derült ki?

-         Nem. Egyetlen „jelentés” sem érkezett. Egyetlen tervezett építmény elkészüléséről sem érkezett bizonyíték. A múlt fekete lyuknak, feneketlen zsáknak bizonyult. Mindenkit elnyelt, és semmit sem adott vissza.

-         Semmit sem?

-         Egyáltalán semmit.

Karen elgondolkodott.

-         Az hogy’ lehet? – kérdezte aztán. – Nem azzal kezdted, hogy számos olyan régészeti lelet van, ami időutasokra utal?

-         De igen.

-         Akkor?

-         Azok egészen másféle időutasok, Karen.

A szőke nő farkasszemet nézett a férfival, aztán csendesen bólintott. Kezdte érteni.

Helmut azonban megrökönyödött.

-         Mi az, hogy egészen másféle időutasok?

-         Másfélék, Helmut – dörmögte válaszul Ed.

-         Már hogy’ lehetnének másfélék?

Ed Philips nagyot sóhajtott.

-         Másfélék, Helmut. Semmi közük senkihez.

-         Hát?

-         Egy másik időből jöttek…

Folytatása következik.