SZÁZHARMINCKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Hogyan lehetne jelenteni a múltból? – kérdezte éles hangon a szőke nő.

-         Mint már említettem, ennek a problémának a megoldását bízták a második körben a tudományos szakértőkre. Keresniük kellett valami módot arra, hogy olyan jelet hozzanak létre, amely akár több mllió éven keresztül fenmarad, és tanúsítja a feladat sikeres végrehajtását.

-         Több millió évig? – hitetlenkedett Helmut. – Elmebeteg ötletnek tűnik.

-         Talán az is, de kényszerhelyzetben voltak. Bizonyítékot kellett szerezniük arról, hogy a múltban valóban elkészültek a tervezett létesítmények. Ebből a célból örökéletű anyagokat kutattak, illetve ilyeneket igyekeztek előállítani, hogy az ilyenből elhelyezett tárgyakat a megfelelő helyeken elhelyezve jelenthessenek a múltból. Más kutatók inkább azt indítványozták, hogy hajtsanak végre a múltban valami olyan nagyszabású projektet, ami korszakunkban is észlelhető földrajzi változást okoz.

Karen elhúzta a száját. Helmut azonban ingerülten csóválta a fejét.

-         Egyvalamit nem értek – mondta csökönyösen az ifjabbik Schellenberg. – Miért kellett ilyen nyakatekert, költséges és ostoba módon kersniük a bizonyítékokat? Nem lett volna egyszerűbb valakit visszahozni a múltból a szükséges felvételekkel, dokumentációkkal, meg egyebekkel felsterelkezve? Esetleg ellenőrt küldeni a múltba, aki a saját szemével győződött volna meg a munkálatok meglétéről?

Karen erre csendesen megcsóválta a fejét.

Furcsa reszelős lárma hallatszott, a szőke nő megriadt tőle, és összerezzent. Hosszú másodpercekig nem tudta azonosítani a zaj forrását, aztán rájött: Ed Philips kacarászik.

A férfi kissé előrehajolva üldögélt, és rekedten-idegesen nevetett. Helmut Schellenberg tátott szájjal bámulta.

Karen rosszalló pillantására Ed Philips tüstént abbahagyta az idétlen röhögést.

-         Talán rosszat mondtam? – kérdezte sértődötten Helmut.

Ed nem tudott megszólalni, de bólintott.

-         Rosszat mondtam?

-         Meghiszem azt!

Helmut dühösen nézett vissza.

-         Miért?

-         Igazából nem is mondtál olyan nagyon rosszat – felelte rövid gondolkodás után higgadt hangon Ed Philips. – Voltaképpen a projektek vezetői is így okoskodtak. Legalábbis az elején. Tisztában voltak vele, hogy nem megoldott a múltba küldött személyzet hazahozatala, de egy ideig nem tulajdonítottak ennek jelentőséget. Nem is titkolták, de tele voltak kincstári optimizmussal. A távozóknak azt mondták, egyelőre nincsenek meg a visszahozataluk eszközei, de csak idő kérdése, hogy ezek elkészüljenek. Azok meg elhitték.

Elhitték a szerencsétlenek, gondolta Karen. Elhitték, és képesek voltak elmenni a múltba. Biztosan rengeteg pénzt ígértek neki, annyira sokat, hogy érdemesnek tűnt nagy kockázatot vállalni. Ugyan, mit is tudott a többség arról, hogy időutazás? Nyilván örültek, hogy a család megélhetése egy időre biztosítva van. Talán otthon meg is vitatta a többség. Elmondták az asszonynak, hogy nagyon messzire kellene menniük dolgozni, de sokkal többet fizetnek, mint szokás.

Közösen meghányták-vetették a dolgokat, aztán arra jutottak, hogy élni kell a lehetőséggel. Akármilyen messze is van: munka. Kincset ér. Egy ideig lesz miből etetni és ruházni a gyerekeket, lesz miből megjavíttatni az elromlott eszközöket, kicserélni mindazt, amit régen ki kellett volna. Lesz miből kifizetni a családot alattomosan nyomorgató, állandó egyhangúsággal emelkedő közüzemi számlákat.

Karen komoran bólintott. Szerencsétlen családok. A férj és a feleség az utolsó éjszakájukon még nagyot szeretkeztek, búcsúzóul megcsókolták egymást, aztán abban a naiv gyermeki hitben váltak el, hogy hamarosan újra együtt lesznek, és a pénzgondjaik is megoldódnak.

Szerencsétlenek…

-         És? – kérdezte Helmut. – Nem oldották meg? Vagy talán nem is akarták?

-         Dehogynem akarták – felelte Philips. – Akarták ők nagyon is, de hiába. De nem oldhatták meg a feladatot, mert önmagában megoldhatatlan. Az időutazás egyirányú utca.

Karen felfigyelt:

-         Hogyan?

-         Lassan, nagyon lassan jöttek rá.

-         Mire?

-         Hogy a helyzet sokkal bonyolultabb. Nem lehet visszaugrani, aztán hazatérni. Azazhogy: így még ez sem biztos. Egy másik múlthoz másik jövő tartozik.

-         Mi van?

Folytatása következik.