SZÁZHARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen Bozchana Kadlecikova erre meglehetősen értetlenül nézett, de Helmut Schellenberg sem értette.

-         Bázist a múltban? Megmagyaráznád?

-         Mi sem egyszerűbb – nevetett Ed Philips. – A Föld múltja valóságos kincsesbánya. Igazi tejjel-mézzel folyó Kánaán. Kifogyhatatlan ott a nyersanyag, az élelmiszer, a tiszta víz és a friss levegő. Csodálatos helyeket és időszakokat foglal magában. Ezek a korszakok békét és biztonságot nyújthatnak a hatalmasoknak, elszigetelik őket üldözőik elől, lehetővé teszik az összeharácsolt vagyon nyugodt élvezetét – nagyot sóhajtott. – Legalábbis ezt képzelték azon hatalmasok, akik azt vették a fejükbe, hogy utolsó évtizedeikre luxus otthonokat építtetnek maguknak a bolygó múltjának paradicsomában.

-         Ezt vették a fejükbe? – nyögte Schellenberg.

Karen kezdte érteni. Gúnyosan elmosolyodott.

-         Tehát, – nézett Ed Philipsre. – szülőbolygóm ingyenélői azt vették a fejükbe, hogy a múltba költöznek, és ott boldogan élnek, amíg meg nem kövesednek?

-         Nagyjából ezt, Karen.

-         Sikerült nekik? – a szőke nő arca fanyar kifejezést öltött. – Nagyon kíváncsi vagyok erre. Tudjátok, én soha életemben nem politizáltam, mindenfajta mozgalomtól olyan távol tartottam magam, amennyire csak lehetett. De ha most azt feleled, hogy a Föld pénzes elitje büntetlenül a paradicsomi múltba távozott abból a pokolból, amivé a Földet tette, és a sok kegyelmes úr háborítatlanul éldegél valahol az elmúlt évmilliók édeni biztonságában, hát én beállok a szociálterroristák közé. Ezt komolyan mondom!

Ed Philips elvigyorodott. Néhány percig Karen arcát fürkészte, aztán ennyit mondott:

-         Nem, Karen. Úgy tűnik, nem sikerült nekik.

Erre még Helmut Schellenberg is felsóhajtott.

-         Én is ezt reméltem.

-         Nem sikerült? – kérdezte Karen. – Ha nem sikerült, mi történt?

-         Némelyik öregedő nagyúr már alig várta, hogy elhagyhassa ezeket a nehéz időket. Gondosan kiválasztották leendő múltbeli otthonaik helyét, tanulmányozták annak valószínűsíthető földrajzi és éghajlati adottságait. Elkészíttették a terveket, embereket toboroztak, akiket a múltba küldtek, hogy irtsák ki az őserdőt, pusztítsák el a nem kívánatos állatokat, és építsék fel ott a rezidenciákat.

Kortyolt volna újra a pohárból, de az üres volt, mire Ed csalódott pillantást vetett rá. Karen fürgén felkapta a bögrét, a pulthoz szaladt vele, megtöltötte frissítővel, és a férfihoz vitte.

Ed Philips elismerő pillantása olyan volt, mint valami simogatás.

-         Hány rezidencia épült fel?

Ed vállat vont.

-         Nem tudom, Karen. Talán mind. Talán egy sem. Nincs jelentősége.

Karen az utolsó mondaton úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája.

-         Nincs jelentősége? Mi az, hogy nincs jelentősége?

-         Nincs jelentősége, Karen. Senki se tudja, egyáltalán felépült-e valamelyik nagyúri rezidencia, de nem is számít. Sem az, ha felépült, sem az, ha nem.

-         Már miért ne számítana?

Ed Philips csaknem nevetett.

-         Azért, barátaim, – fogai szélesen ragyogva villantak ki a szájából. – mert lehetetlen a múlttal kommunikálni. Akármennyi pénzt bele lehet fektetni, sok ezernyi embert lehet a családjának fizetendő hatalmas összegekkel, vagy a paradicsomi múltról szóló dajkamesékkel elbolondítani, de az egésznek semmi haszna sincs.

-         Egyetlen előkelőség sem ment vissza a múltba? –kérdezte Helmut.

-         Tudtommal egy se. Éberen figyelték egymást, melyikük szánja rá magát az útra legelőször. De egyiküknek sem akaródzott.

-         Ezen nem csodálkozom – mondta Karen.

-         Nincs is mit csodálkozni rajta. A nagy hatalmú és vagyonú emberek egyike sem szeretett volna esetleg egy rá váró kényelmes otthon helyett a múlt valamelyik gyönyörű, de veszedelmes őserdejébe megérkezni kardfogúak és dinoszauruszok közé. Lassan rá kellett döbbenniük, hogy rossz lóra tettek, ostobán tékozoltak el roppant összegeket. A múlt korszakai és a jelen között nem lehet úgy szaladgálni, ahogy azt az egér teszi a padláson.

-         Megijedtek? – kérdezte kaján kárörömmel Helmut.

-         Minden okuk megvolt rá. A titkosszolgálati vezetők is aggódni kezdtek, hiszen semmi jele sem mutatkozott annak, hogy a múltban épített létesítmények valóban léteznek.

-         Jele? Miféle jele?

-         A titkosszolgálatok tudományos bizottságokat hoztak létre akadémikusokból, kutatókból. Fizettek nekik, mint a köles. Nem sokra jutottak. Először azt tűzték ki, hogy teremtsenek lehetőséget a múltból való visszatérésre. Az erre irányuló erőfeszítések tökéletes fiaskóval végződtek.

Újra ivott.

-         És aztán?

-         Szerényebb célkitűzéseket tűztek maguk elé. Arra kérték a tudósaikat, fundáljanak ki valamit, hogy a múltba küldött csoportok jelenthessenek.

Helmutnak a meglepetéstől kigúvadt a szeme.

-         Micsoda? Jelenthessenek? Hogyan jelenthessenek?

Folytatása következik.