SZÁZHARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Schellenberg tátott szájjal maradt a szőke nőre.

Ed Philips elismerően hümmögött.

„Hajó az admirálisnak. Ismeretlen számú, az egykori törzskarhoz tartozó személy DNS-e feltehetően vizsgálat alá vonható, de ez rendkívül időigényes, Karen Bozchana Kadlecikoba admirális.”

Ed Philips tekintetében nagyot villant valami – az utóbbi percek során már nem először. Karen árgus szemekkel figyelte. Ő, az egykori hivatásos barátnő túlságosan sok élménnyel gazdagodott az elmúlt hetek alatt. Túl sok megmagyarázhatatlan szörnyűséget látott és tapasztalt. Túl sok rejtélyt látott maga körül burjánzani. Amerre nézett, rejtély. A korábbi életében mindez fel sem tűnt volna. Élte volna megszokott életét; ruhák, sminkek, taktikák töltenék ki a mindennapjait, és az Ed Philipshez hasonló férfiakat unalmas és jelentéktelen alakoknak látná – amilyennek szeretnék.

Ennek azonban mindörökre vége volt.

Túl hosszú időt töltött Ed Philips társaságában ahhoz, hogy ne értsen apró jelekből.

Olyan szúrós szemekkel kezdte méregetni Ed Philipset, hogy a férfi akaratlanul is összerezzent.

-         Valami baj van, Karen? – kérdezte nyugtalan kifejezéssel.

-         Elő a farbával, Ed.

-         Nem értelek.

Karen dühös képet vágott.

-         Elég ebből, Ed. Az imént Helmut őszintén elmondott mindent, amit tudott az időutazásról. Te azonban nem.

A férfi meglepődött, a mosolyából akaratlan elismerés sugárzott.

-         Bravó, Karen. Nem hittem volna – nyögte sokkal kevésbé lelkesen, mint ahogy éreztetni akarta.

-         Ki vele!

Ed óvatosan körülnézett, mintha csak azt akarná megállapítani, figyeli-e őket valaki.

Karen gúnyosan végigmérte. Az ügynök. Az ügynök, aki még a pokolban is ügynök. Aki nem tud az ügynöki korlátoltságától megszabadulni.

Mindegy, ki kell rángatni belőle.

-         Halljam, Ed!

-         Karen, én igazán nem tudok semmit!

-         Halljam!

-         Mondtam, hogy semmit sem tudok – habozott néhány pillanatig. – Vagy majdnem semmit.

Valaki köhintett a másik oldalán, Ed odakapta a fejét, és megijedt Helmut Schellenbergtől. Nem vette észre, mikor lépett mellé a másiki férfi.

-         Engem is érdekelne az a majdnem, Ed – mondta csendesen Helmut.

Ed Philips láthatóan mérlegelt, Karen Bozchana Kadlecikova azonban éppen ezt nem akarta neki megengedni. Ed szemrebbenés nélkül tudott hazudni, de a szőke nő most a kendőzetlen és nyers igazságot akarta tudni.

-         Halljuk, Ed! Halljuk, amit tudsz!

Philips néhány pillanat múlva elszánta magát.

-         Rendben van, – kezdte. – de tudnotok kell, hogy nem garantálhatom az információk valódiságát. Amit hallani fogtok, az részben talán pletyka.

Karen fáradtan legyintett.

-         Hagyjuk a körítést! Gyerünk, mondd a lényeget!

-         Nem is tudom, hol kezdjem – vakarta meg a fejét Ed Philips. – Tudnotok kell, hogy a Földön tömérdek emléket hagytak maguk után az időutasok.

Karen is, Helmut is meglepődött.

-         Időutasok emlékei?

-         Igen, Helmut.

-         A Földön? Egyebütt nem.

Ed kissé beletörődően bólintott.

-         Tudnotok kell, hogy a mi egész világunk feltehetően egy időutazás terméke.

Folytatása következik.