SZÁZTIZENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut most lépett át a csatahajó fedélzetére:

-         Schellenberg hadnagy a kapitánynak! – közölte vidáman. – Megkezdem munkámat a BB-58 UNS Rodney fedélzetén, mint rangidős tiszt!

Ed Philips a fejét csóválta:

-         Nem tudom, hogy mi lehet.

A szőke nő vállat vont.

-         Majd visszatérünk rá, Ed. Előbb ellenőrizd, amit korábban mondtál: hogy használhatjuk a csatahajó fegyverzetét.

A férfi bólintott, és a monitor felé fordult.

Karen a panorámaképernyőhöz lépett, és a csatahajót vizsgálgatta. Egyelőre a külső felvételeket.

Mennyi idő is telhetett el? Rájött: sejtelme sincs. Hetek vagy hónapok; mindenképpen egy örökkévalóság. Már semmi sem lehet többé ugyanaz, mint előtte volt. Karen Bozchana Kadlecikova soha nem fog úgy visszatérni a Földre, mintha mi sem történt volna, és sohasem fog még egyszer hivatásos barátnői feladatkörben dolgozni a FreeMiss Ügynökség alkalmazottjaként. Annak vége.

Mi lesz helyette? Ki tudhatja? Ha egyáltalán túléli. Az sem biztos, hogy egyáltalán viszontláthatja még egyszer az emberiség szülőbolygóját. Semmi sem biztos többé.

Illetve néhány dolog mégis.

Úgy tűnik, a hatalmas csatahajó, ami annak idején elfogta őket, éppen most sorolt be a parancsnoksága alá. Ezzel pedig roppant hatalom súlya kerül a vállára; talán a Rodney félelmetes fegyevrei feletti ellenőrzés lehetősége.

Hatalom? Legfeljebb csak a hatalom démona. A pusztítás, gyilkolás lehetősége még nem valóságos hatalom; csak annak valami torz árnyéka. A világtörténelem sok hódítója ezzel teljesen megelégedett, bár ez még nem valódi hatalom; nem tartalmazaz az alkotás, a fejlesztés lehetőségét. A mongol kánok vérszomjas, ostoba hordái egész országokat taroltak le, lakosságukat halomra gyilkolták; de nem lettek volna képesek eltartani, irányítani és fejleszteni őket.

Csaknem ilyesféle hatalmakra töredezett az emberiség. A világűrbe való kirajzás a legrosszabb tulajdonságokat erősítette; most már az univerzum legtávolibb vidékeire is eljutott a hatalomvágy, kegyetlenség, kapzsiság; meg az emberi szégyen összes többi eleme. Ráadásul mostanra tökéletesen átláthatatlanná vált, hogy ki rendelkezik hatalommal és mifélével. Az sem világos, hogy ki mit birtokol, melyik államnak mekkora a kiterjedése; mindenki fél mindenkitől, hiszen a tegnapi békés és gyenge kereskedelmi partner holnapra legyőzhetetlen ellenséggé válhat.

Az egykori multinacionális földi világcégek egy része a világűrbe lépett, és multisztellárissá vált, de hasonló újak is jöttek létre; gomba módra szaporodott és szaporodik ma is a hatalom egyik legrosszabb neme.

A szőke nő nagyot sóhajtott.

Az efféle cégek világuralma a maga filozófiai céltalanságában minden másnál rosszabb. Ennél valószínűleg a közönséges önkényuralmi monarchia is jobb lehet. Az önkényúr tisztában van vele, hogy bizonyos mértékben felelősséggel tartozik az alattvalóiért. Ha nehézfejű, akkor is tudja, hogy vannak az uralomnak olyan intézményei, amelyekre szüksége van, és amelyeket tisztességgel fenn kell tartania. Ezek a közigazgatás, a közlekedés és a had-meg egyéb ügyek intézményei, neki kell róluk gondoskodnia. Az intézmények egy másik fontos csoportja főleg az alattvalók javát szolgálja, emellett biztosítja az ország nyugalmát, ezért fenntartsáuk és működtetésük uralkodói kötelesség. Ilyenek az egészségügy, az oktatás, a kultúra, és sok más. A legostobább önkényuralkodó is felfogja, hogy ezekről neki kell gondoskodnia. Jól vagy rosszul, de ezt meg is kísérli.

Ezzel szemben a cégek a profiton kívül semmi egyébre sem törekszenek, fel sem fogják az uralommal járó felelősség lényegét. Nyereséget szipolyoznak, és minden valóságos közösségi funkciót a tőlük függő, néhány évre választott, zömmel korrupt fickókból álló államhatalom nyakába halmoznak, amely főleg a szájízük szerinti törvények kiagyalásával foglalkozik. A feellősséget letudták, az állam egyre erőtlenebb, ők mind több profitot kasszíroznak. A gyenge államot időnként uzsorakölcsönökkel segítik, ami megint csak újabb profitot jelent. Ebből persze nincs kiút, a világban elindul az általános elszegényedés folyamata, mind több állam kerül nehéz helyzetbe, és a halmozódó anyagi javak társadalmában semmilyen valóban fontos ügyre nincs pénz…

Eljutott odáig a dolog, hogy a lakosság egy részét bunkónak minősítették, ezek az emberiség csökkentett létmódban élő része, olcsón élő haszonemberek roppant tömegei, őket szolgálják a nyomortévék és a hozzájuk hasonló intézmények.

Mindenzt a világűrbe való kirajzás teljesen felborította. Kezdetben a hatalom – a túlnépesedés enyhítése érdekében – kifejezetten pártolta a gyarmatosítást, a kivándorlást.

Robert egyszer azt magyarázta, hogy lényegében véve alig van olyan gyarmat, ami legalább jelképesen valamelyik állam tulajdonában lenne, a többségük magán kolonizáció – lényegében céges tulajdonban.

A dolgok azonban sohasem alakulnak teljesen úgy, ahogy a hatalom szeretné. A gyarmatosítás nem maradt meg a nagy cégek elgondolása alapján; illegális gyarmatok egész sora keletkezett.

A Földön felléptek az első szociálterroristák; mára már valószínűleg százmilliós tömeget alkotnak világszerte, és terrorcselekméynek százait követik el.

A világűrben a gomba módra szaporodó gyarmatok a Föld számára kezdtek áttekinthetetlenné válni. Aztán kirobban – ki tudja, valójában hogyan – a felkelés. A Föld – azaz a nagy cégek – megépítették a szövetségi flottát, és leverték a Nagy Lázadást.

Leverték?

Valóban leverték?

Karen mostanra már ebben sem volt igazán biztos.

Egyáltalán: le lehet verni egy lázadást, amely a világűr végtelenjében terjeszkedik? Meg lehet nyerni egy háborút, ami helyhez nem kötött hatalmi csoportosulások között robban ki?

Karen a fejét csóválta.

Rendelkezik egy óriási csatahajóval. Elképzelhető, hogy olyan fegyverek fölött diszponál, amelyek Dzsingisz kán összes lovas seregét tizedmásodperc alatt párologtatnák el a semmibe. Ez a fegyverzet még most is tényező, bármelyik állam kénytelen lenne komolyan venni, a Föld is. Bizony, a Föld is.

Összerándult. Jó ez?

-         Mi a helyzet a fegyverzettel, Ed?

-         Nagyhatalom vagyunk, Karen – felelte vigyorogva a férfi. – mert az összes fegyverrendszert aktivizálhatjuk, mindössze néhány óra alatt. Utána arra lövünk, amire csak akarunk. Úgy látom, próbálkoztak ezzel már mások is.

-         Próbálkoztak?

-         Legalább ötven kísérletet rögzített a fegyverzeti napló, ezekbe az adatokba most könnyedén beletekinthetünk. Egy olyan is akadt közöttük, amely képes volt az első biztonsági kódon áthatolni. A többivel azonban ez sem bírt.

-         Hány biztonsági kód van?

-         Összesen tizenhárom, Karen.

-         Miért nem voltak rá képesek?

-         Nyilván nem akadt közöttük egyetlen igazán képzett fegyverzeti mérnök sem, Karen. Az ilyenek elvben képesek hatástalanítani a biztonsági kódokat. Magam inkább azon csodálkozom, hogy miért nem szerelték le a csatahajó fegyverzetét, Karen? Miért hagyták így, csaknem a harckészültség állapotában, ami mindenkire komoly veszélyt jelent?

-         Ha mások nem voltak képesek üzembe helyezni a Rodney fegyverzetét, nekünk miért sikerülhet?

-         Mert a konspiráció – mint informatikai elgondolás – ötven év előnnyel rendelkezik a csatahajó informatikai védelmi rendszereivel szemben, mert eleve ismeri őket. Képes azok kódjait feltörni, és a hajót szolgálatba állítani.

Karen bólogatott. Roppant nagy pusztító hatalom birtokába kerültek, felelősséggel tartoznak érte.

-         Schellenberg hadnagy a kapitánynak! – hallatszott a hangszóróban Helmut hangja, aztán egy másodperccel később a férfi szőke hajjal keretezett arca is megjelent a panorámaképernyőn. – Át kellene jönnötök, Karen. Valami nagyon furcsa dolog van itt!

Folytatása következik.