Az élemedett korú Ikarusban már most is fullasztó a levegő. Az otthonosan kopott, bőr-és izzadságszagot árasztó ülések legtöbbje tele, de még imitt-amott akad ülőhely. Nemrég múlt reggel hat.

Velem szembe jó ötvenes házaspár ül le. Álmosak még, a hölgy cicásan simul az urához. A férj tagbaszakadt ember, jókora, a póló alól kikandikáló sörpocakkal, ősz harcsabajusszal. Hatalmas tenyerét a neje vaskos, rózsás rózsaszín combján nyugtatja.

A busz döcög, levegő süvít a nyitott ablakokon, szundikálni próbálok a tömérdek MP-3 lejátszó egymást túllicitáló lármája keltette idétlen kakofónia közepette.

Félálomban hallom a beszélgetést.

- Hallottad, hogy a Jucika lánya Sidney-ben van? - búgja az asszonyka.

- Hallottam hát! - vágja rá a teremtés koronája, de a hangjából érezhető: dehogyis hallotta.

Csönd. A férj hortyog egyet.

- Alszol?

Fékez a busz. Csaknem az ölükbe esem. Sorompó előtt állunk, pokoli a hőség. Mi lesz később?

Ahogy elindulunk, a férj ismét hortyog.

- Hallod?

- Mi van, mi van?

-Hol van az a Sidney? Németországban?

- Dehogy, te hülye! - szeretettel simít végig a nő arcán, a másik kezével jót markol a combhúsába. Elnéző mosollyal nyugtázza a felesége butaságát. Hiába, a női agy…
- Hát hol van?

- Brazíliában.