Rettenetesen elbürokratizálódott az ország az utolsó néhány esztendőben. Ez korántsem tekinthető fejlődésnek, számos korábban egyszerű és élhető dolog vált áttekinthetetlenné, verejtékesen nehézzé, élhetetlenné.

Az űrlapok száma nőtt, a felesleges körök szaporodtak. Ami egyszerű volt, bonyolulttá vált. Előnyt ez általában semmilyen szinten nem jelent, annál több hátrány, bajt, bosszúságot, időveszteséget.

Kezdem gyanítani, hogy országszerte semmire sem költünk annyit feleslegesen, mint a bürokráciára. Tele vagyunk aprólékos, sziszifuszi, de minden ízükben improduktív tevékenységekkel.

A bürokráciával az ember áttörhetetlen falat emel önmaga és a valóság közé.

Bis dat, qui cito dat – Kétszer ad, aki gyorsan ad – mondja a latin. Nálunk, a mi sajátságos bürokráciánk mellett már ez sem működik. A magyar rendszer ma már késleltet, és egyszer sem ad.

Ha évekkel ezelőtt valami előre nem látott kisebb-nagyobb bajban gyors, de viszonylag mérsékelt összegű pénzbeli segítségre volt szükségünk, szóltunk a főnöknek, és negyedórán belül a pénztárban felvettük a pénzt.

Ma már ez (sem) így van…

A főnök aláírása után egyik részlegtől kerül a másikra, egyik osztálytól az újabb osztályra. Itt szép kényelmesen adjusztálják, iktatják, csócsálják jobbról-balról, aztán – nagy sokára – átutalják. Esetleg egy hónapon belül megérkezik.

Az ilyen segítség semmit sem ér.

A témáról egy második világháborús történet jutott az eszembe.

A normandiai partraszállásra a szövetséges vezérkarok – és különféle szerveik, intézményeik – hírhedten bőbeszédű, aprólékos és hosszadalmas terveket készítettek. Ez a munka természetesen nagy részben hiábavaló volt, hiszen a terveket már az első pillanatoktól kezdve el kellett vetni. Legkésőbb akkor, amikor kiderült, hogy a csapatokat partra szállító LCI-k és LCT-k egy részét nem oda sodorta a szél, ahová a tervek szerint sodornia kellett volna.

Az íróasztal mellett kikotlott, hosszadalmas tervek éles, háborús helyzetben mindig hasznavehetetlenek, helyettük a rátermett harctéri parancsnokok tapasztalata, rátermettsége és bátorsága szokta megoldani a helyzetet.

Ilyen parancsnok volt Paul „Pop” Good ezredes, az USA 175. ezredének parancsnoka.

A normandiai partraszállás előtti utolsó eligazítások egyikén az ezredes meglátta egységének hadműveleti tervét – és elszörnyedt. Az irat vastagabb volt, mint egy telefonkönyv.

Ha van értelmetlen dolog a világon, az íróasztal mellett kikotlott, tengerikígyó-hosszúságú, áttekinthetetlen haditerv mindenképpen eme kategóriába tartozik. Azok odafent nyilván a hollywoodi filmek technikai forgatókönyvével tévesztették össze.

- Felejtsék el ezt a marhaságot! – mondta tisztjeinek az ezredes. – Maguk csak jussanak ki a partra. Én már ott leszek, és megmondom, mit tegyenek!

Good ezredes tudott valamit…