A következő történetet Flesch János egyik könyvében olvastam – húsz-harminc esztendővel ezelőtt.

———————–

A sakkozók között is akadnak szakbarbárok – sőt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar sakkozó, aki semmiféle más fogalmakban nem tudott gondolkodni, csak azokban, amelyek a hatvannégy mezőn zajló nemes játékra vonatkoznak; így aztán gyakran előfordult, hogy nem észlelte teljes valóságukban a körülötte zajló eseményeket.

A teljes érthetőség kedvéért el kell mondanom, hogy az angolok a vezért Királynőnek (Queen), a futót pedig Püspöknek (Bishop) hívják.

———

Magyarunk először kapott meghívást a kor egyik legelőkelőbb sakkversenyére, amelynek  Hastings városa adott otthont. Ez mindig karácsony előtt kezdődött, és újév után fejeződött be. Ebben az évben egybeesett az Angol Sakkszövetség kongresszusával, amelynek záró benkettjére a verseny résztvevői is meghívást kaptak.

Magyarunk most először kóstolhatott eredeti angol whiskyt – eredeti angol helyen. Gyorsan le is hajtott néhány pohárkával – hiába pisszegett rá többször is egy jó szándékú angol versenyző.

Amikor az elnök felszólította a bankett résztvevőit, hogy poharaikkal a kezükben álljanak fel, magyarunk is felállt ugyan, de leginkább puszta utánzásból. Rajta kívül valószínűleg mindenki tudta, mi következik.

A hagyományos angol pohárköszöntő.

- God save the Queen!

- Isten óvja a Királynőt!

(Magyarunk csak hónapok múltán értette meg, miért lett egyszerre néma csend, miért nem álltak vele szóba többé az angolok, és miért nem hívtak meg a következő versenyre magyart…)

Szóval:

Okos magyarunk úgy döntött, játéktudásának fölényes magaslatáról sakkozni okítja az angolokat.

Imigyen:

Ladies and Gentlemen! Nem kell olyan sokat törődni azzal a vacak királynővel; higgyék el, bármikor odaadhatják két püspökért és egy lóért!