Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

HARMINCKETTEDIK RÉSZ

 

Erre aztán záporozni kezdtek az udvariasan elharsogott szidalmak és fenyegetések:

 

-         Liniko nagy főnök, Medve nagy főnök, Bixitla nagy főnök, a hajók és tengerek urai, a Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekei és harcosaik gyáva páncélos pondrók, esetlen szárazföldi tarisznyarákok. Kezük lomha, mint a víziló futása; hangjuk olyan, mint a dagadtra hízott, bagzó kandúrmacskák rekedtes nyavikolása, és üvöltve fognak idétlen deszkatákolmányaik fedélzetére futni hamarosan!

-         Keselyű, a nagy főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke ennek a vakondtúrásnyi, városnak nevezett szemétdombnak rikácsoló kiskakasa, aki poshadt vizet iszik, és ganét eszik, ereje a szopós bárányéhoz, értelme a kerge birkáéhoz hasonlatos!

-         A nagy vízen érkezett asztlanti férfiak szőrös galandférgek, csörömpölő ganajtúró bogarak, hibbant vénasszonyként kotkodácsolnak, és óbégatnak, akár a dögtetem mellől elkergetett sakál!

-         Hitvány falaitokat bezúzzuk, és mint tépett bundájú, acsarkodó veszett rókát, úgy öntjük ki bűzös vackából Keselyűt, a nagy főnököt, a város urát, a Nagy Saskeselyű dédunokáját, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekét, eme varjúürülékes faágon hintázó, gesztikulálva ripacskodó, tetves bőrű, sunyi bőgőmajmot!

-         A nagy vízen érkezett asztlanti idegenek sárga fülű, ráncos pofájú, kerge, korcs szamarak, lepra szakasztotta orrú, ebektől hajszolt, ásatag értelmű vízipatkányok, tehénlepényben fetrengő, ebugatta eszelősök! Behúzott farkú görényként fognak ólálkodni városunk előtt, ázott bundájú tengeri ebekként fognak acsarkodni erős falainkra, és panaszosan vonítanak majd, ahogy a hoppon maradt kankutyák teszik!

 

Ennek így nem volt semmi értelme. Átvettem Bixitlától a szót.

 

-         Medve vagyok, a nagy főnök, a hajók és tengerek ura, a Nagy Tengeri Szörny ivadéka, égig érő falak építője, a messzeségek és minden idők vándora, aki Asztlant Tengeristenének és a Nagy Anyának egyaránt legkedvesebb gyermeke. Számból nem más szól most, mint a Nagy Anya, földek és vizek édesanyja, mindenek szülője és teremtője, akitől minden adomány származik.

 

Néma csönd támadt.

 

-         Jól figyelj, Keselyű, Nagy Főnök, város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke!

 

Hallgattak itt is, odaát is. Mindenki engem nézett. A kocka el volt vetve. Mély levegőt vettem, és folytattam.

 

-         Áldozatotok hamis, bűnötök förtelmes, személyetek több nem kedves a Nagy Anya előtt! Ezért a Nagy Anya elhatározta, hogy a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak kezébe ad benneteket, akik városotokat pusztasággá, asszonyaitokat és gyermekeiteket rabszolgákká teszik, holttetemeiteket pedig a keselyűk és a sakálok prédájának hagyják. De mivel Keselyű, Nagy Főnök, város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája valóban a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke, ezért a földek és vizek édesanyja ad még egy lehetőséget, hogy borzalmas sorsotokat elkerülhessétek. Csodajelet ad, hogy akaratát és hatalmát előttetek bizonyítsa. A csodajel pedig a következő lesz: Holnap délben, midőn az áldozatul szánt férfit a sziklára kötözitek, városotok szent saskeselyűjét messziről jövő, bűvös nyíl fogja halálra sebezni, még mielőtt karmait és csőrét az áldozatul kiválasztott férfi testébe vájhatná. Ez lesz a Nagy Anya jele, a csodajel, amellyel bizonyítja, hogy áldozatotok nem kedves előtte. Amint eme jelet megkapjátok, minden késlekedés nélkül oldozzátok el ama férfit, kötözzétek be sebeit, tisztességgel kísérjétek őt társaihoz, és vegyétek érte cserébe a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak remek edényeit és szerszámait. A Nagy Anya kegyesen megengedi nektek, hogy az elpusztult madár helyébe új szent saskeselyűt neveljetek. De ha a jelet semmibe veszitek, a Nagy Anya elfordítja tőletek orcáját, és mindenestül a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak kezére ad benneteket. Ezt üzeni a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének, Keselyűnek, a Nagy Főnöknek, a város urának, a Nagy Saskeselyű dédunokájának.

 

Hosszú, izgatott pusmogás kezdődött erre a bennszülöttek között. Jócskán alkonyodott már, mire megérkezett a válasz.

 

-         Keselyű, Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke üzeni a következőket Medvének, a Nagy Főnöknek, a hajók és tengerek urának, a Nagy Tengeri Szörny ivadékának, az égig érő falak építőjének, a messzeségek és minden idők vándorának, aki egyaránt kedves gyermeke a Nagy Anyának és Asztlant Tengeristenének. Amennyiben a mondott jel holnap délben valóban bekövetkezik, a mondott férfit késedelem nélkül eloldozzuk, sebeit bekötözzük, és idekísérjük őt hozzátok, hogy nektek adjuk őt remek edényeitekért és szerszámaitokért cserébe. Akkor a város népe és Keselyű, Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke mindig méltó alázattal és tisztelettel fog gondolni és emlékezni Medvére, a Nagy Főnökre, a hajók és tengerek urára, a Nagy Tengeri Szörny ivadékára, az égig érő falak építőjére, a messzeségek és minden idők vándorára, aki a Nagy Anyának és Asztlant Tengeristenének egyaránt legkedvesebb gyermeke. Ha azonban a jel mégsem következik be, úgy a nagy vízen érkezett asztlanti idegenek hazug kutyák, akikkel többé nem áll szóba sem a város népe, sem Keselyű, Nagy Főnök, város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke. Medvét pedig nem tekintjük akkor többé a Nagy Anya legkedvesebb gyermekének, még csak Nagy Főnöknek sem, csupán közönséges csalónak. Az áldozati szertartást pedig végrehajtjuk! Várjuk tehát a holnapi jelet, hogy kiderüljön, barátaink vagy ellenségeink-e a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak, és hogy kiderüljön: Liniko nagy főnök, Bixitla nagy főnök, a hajók és tengerek urai, a Nagy Tengeri Szörny ivadékai, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekei, és Medve nagy főnök, a hajók és tengerek ura, a Nagy Tengeri Szörny ivadéka, égig érő falak építője, a messzeségek és minden idők vándora, aki Asztlant Tengeristenének és a Nagy Anyának egyaránt legkedvesebb gyermeke tiszteletre méltó férfiak-e, vagy csupán csalók. Ezt üzeni neked Keselyű, Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, Nagy Anya legkedvesebb gyermeke.

 

A tárgyalás befejeződött. Legfőbb ideje volt. ránk terítette már suhogó, lomha sirályszárnyát a sejtelmes neszekkel terhes éjszaka. A városlakók számára szent dolog az egyezség; megkönnyebbülten a városukba vonultak, hogy nyugovóra térjenek. Elképzelhetetlen volt, hogy megtámadjanak bennünket. Arról pedig nekem kellett gondoskodnom, hogy mi se tegyük.

 

Ez nem tűnt könnyű feladatnak. Társaim vádló sóbálványokként álltak körül a sötétben. Döbbent rosszallásuk betöltötte a levegőt.

 

-         Megvesztél, ember? – reccsent rám Bixitla. – „Városotok szent saskeselyűjét messziről jövő, bűvös nyíl fogja halálra sebezni!” hogy képzelted ezt, ember?

 

Roppant kellemetlen élménytől mentette meg Bixitlát az éjszaka. Nem láthatta a végtelenül gúnyos mosolyt, amelyet csiklandozó éjjeli szellő hátán küldtem feléje.

 

-         Hogy képzelted, ember? – ordította Bixitla, és hallottam, amint az éjszakában halkan megcsörren valami. A mellettem álló Danno a fegyveréért nyúlt.

-         Holnap délben meglátod! – vetettem oda.

 

Liniko már csendesítette Bixitlát. Jómagam nyugovóra tértem. Nem jöttem elő a kajütömből, csak kevéssel dél előtt.

 

Mielőtt bárki is lelkiismeretlenséggel vádolna, biztosíthatom; nem sokat pihentem. Hiszen nemcsak arról volt szó, hogy élni fogok a hatalmammal, hanem valóságos bemutatót kellett tartanom szépszámú közönség előtt. Közönséges vásári komédia lett volna, ha nem egy ember élete a tét. Egy ember élete, de lehet, hogy az egész kis asztlanti közösség további sorsa. Mivel a teitán olyan tudás birtokosa volt, amellyel senki sem rendelkezett rajta kívül, személyében volt a túlélés záloga.

 

Számomra még bonyolultabb volt a helyzet. Nyilvános bemutatót készültem végrehajtani, vagyis pontosan azt, amitől a hatalmukat igazán ismerő és felmérő magamfajták a leginkább ódzkodnak. Nincs nehezebb dolog a hatalom állandó ellenőrzésénél, tudatos elfojtásánál. Ez azonban feltétlenül szükséges, ha az ember meg akarja őrizni emberi személyiségét, ha emberi élményekre és emberi érzésekre vágyakozik, ha meg akarja találni az emberek között a helyét. Ha nem akar kiközösítetté válni, vagy nem akar arra kényszerülni, hogy örökösen a hatalmára utalva éljen. A cselekvő hatalom hosszú távon elveszi a tevékenység örömét, a látó hatalom pedig megfoszt bennünket attól, hogy gyönyörködni tudjunk a világban és az emberekben. Egy idő után mindkettő öntörvényűvé válik, minden percben jelen lesz, akár akarjuk, akár nem, és előbb-utóbb összeroppantja birtokosát.

 

A bukásnak nincs annál biztosabb előjele, mint az, hogy hatalmunk sokak előtt nyilvánvalóvá válik. Ezzel indul a folyamat, amely lerombolja a közösséget, és tönkreteszi a hatalmat birtokló embert. A közösség semmirekellők gyülekezetévé aljasul, amely minden veszélyérzetét és emberségét feladja, mivel hatalmunkat a fölényszerzés és a minden nehéz helyzetből való olcsó szabadulás örökös eszközének tekinti. Nincs feleslegesebb az olyan embernél, aki hozzászokott a csodákhoz. A közösségnek felmérhetetlen kárt okoz az én-hatalom legapróbb, legcsökevényesebb része is, hiszen távlatokban a fennmaradását veszélyezteti. Mindennek megvan a büntetése, a hatalomra való hagyatkozásnak is. ahogy a gyilkos megöli a saját nyugalmát, a kapzsi harácsoló elrabolja önmagától a boldogság derűjét, a tolvaj ellopja magától az ártatlanság büszke tudatát, a notórius hazug kibeszéli a lelkiismeretét, az önző vagy zsarnok vezető pedig leigázza saját magát, és feléli önnön méltóságteljes halálát, a hatalomra hagyatkozó emberek közössége a tulajdon szerencséjét és jövőjét bűvészkedi el. Ahogy ezt végiggondoltam, világossá lett előttem: nem maradhatok ebben a közösségben. El kell tűnnöm közülük minél hamarabb.

 

Szomorú lettem a gondolatra. Apám után Liniko, Maxitana,Bixitla és a többiek voltak első igazi barátaim, köztük éreztem otthon magam, ők voltak a hazám, hiszen a haza nem a földben, inkább az emberekben lakozik. Mégis a társtalanságot kellett helyettük választanom. El kellett őket hagynom még a katasztrófa bekövetkezte előtt, hogy megóvjam barátaimat attól, hogy erejük, tudásuk, elszántságuk, bátorságuk és akaraterejük helyett az én hatalmamra hagyatkozzanak. Ez volt, ami nem hagyott nyugodni aznap éjjel, nem a mutatványomra való felkészülés. Egy hosszú emlékezetű előre tudja, hogy sohasem lehet része a megelégedés nyugalmában, de a búcsú mégis ezerszeresen fáj.

 

Másnap verőfényes napra virradtunk. Nyúzott arccal óvakodtam ki a fedélzetre, kezemben otrombán hosszú íjat tartottam. A fegyver később merőben érdemtelenül tett szert hírnévre, nem volt sem mérhetetlenül hatalmas, sem különlegesen kiváló. Igazság szerint elég silány eszköz volt, fája rugalmatlan, húrja lagymatag. Marék kölest se adott volna érte senki, aki tüzetesebben szemügyre veszi. Viszont az, hogy eddig még sohasem használtam, mégiscsak kölcsönzött neki némi hamis tekintélyt. Méretre ugyan jókora volt, de ez csak még nehézkesebbé tette. A fegyver tehát sem csodálatosnak, sem rendkívülinek nem volt mondható. Ami pedig a kezelőjét illeti, nem voltam róla meggyőződve, hogy tíz lépésről képes volnék eltalálni az íjjal egy elefántot. Azt hiszem, mindenki elszörnyedt volna, ha neszét veszik, mennyire csekély az íjásztudásom.

 

Baktattam tehát, kezemben ezzel az elfuserált jószággal. Ballagtam, hogy rövidesen legendává legyek. Erre a legendára sohasem tudtam büszke lenni, inkább feledni szerettem volna. Később mérhetetlen volt a megkönnyebbülésem, midőn rájöttem, hogy legendám immár feloldódott a másokéban.

 

Felballagtam a dombra, miközben csodaváró asztlantiak szájtáti hordái özönlötték el a néhány apró buckát, szállták meg a magányos fákat, másztak fel az árbocok kötélhágcsóján, vagy gyülekeztek szél rebbentette hallgatag árnyékként körülöttem.

 

Felajzottam íjamat, nyilat tettem az idegre, és koncentráltam. Közelről láttam a várost, a templomot, a teret, az oltárt, a sziklát. Láttam, mert látni akartam. Láttam amint Progetet elővezetik. Közelről láttam a teitán elgyötört arcát, véres rongyait. Láttam, és ráhangolódtam a tudatommal. Láttam a keselyűt is, amint felszállt valahonnét, és egyre lejjebb ereszkedve körözni kezd Proget sziklája fölött.

 

Nem adtam esélyt a bestiának.

 

Szemem lecsukódott, tudatom megfeszült. Homlokomat elöntötte a veríték árja, agyamat elborította a hatalom lendülete. Egész lényem ütésre emelt fegyver volt, és egy pontra irányult: a rusnya madár kopasz, vörösen bőrlebernyeges, rút nyakára.

 

Folytatása következik.

 

 

Címkék: blogregény

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu