HUSZONHETEDIK RÉSZ

-         Kis települést alapítottunk a Nagy Öböl mélyén, családjainkat ott hagytuk, és elindultunk, hogy hírt vigyünk a jövendő vészről az embereknek. Hónapokig jártuk a partokat, sehol sem leltünk igazán barátságos fogadtatásra. Végre kikötöttünk egy város előtt az öböl legmélyén. Úgy tűnt, lakói semmiben sem különböznek a többiektől. Proget teitán beszélt nekik az eljövendő vészről, és arról, milyen fontos a tüzet megőrizniük. Mutatott nekik néhány olyan tűzgyújtási módot, amit azok nem ismertek. Nem hittük, hogy ez veszélyes lehet. pedig az volt. elvakult papok fellázították a népet ellenünk. Progétról azt állították, hogy tüzet lopott a Nagy Anyától, és miatta fenyeget a veszedelem. Alattomos támadást intéztek ellenünk, négy társunkat megölték, és elhurcolták a teitánt. Maxitana kapitány tárgyalni próbált velük, de sikertelenül. Keselyű nevű főnökük semmi kincsért nem volt hajlandó szabadon bocsátani a teitánt. Progétet a tűzgyújtás ünnepén a város kínzósziklájához kötözik, és napokig tartó gyötrelmes kínzással feláldozzák a Nagy Anyának. Visszatértünk új városunkba, hogy a teitánnak segítséget vigyünk, és megdöbbenéssel láttuk, hogy családjaink lakhelye ostrom alatt áll szárazon és vízen. Silány építésű, otromba kis hajók közt törtünk utat a hevenyészett kikötőig. Akkor már egy hónapja körülzárták városunkat a barbárok. Nem tárgyalnak, és nem alkusznak. A vesztünket akarják. Rögtön megölik, aki a kezükbe kerül. Több ezren vannak. Szót érteni velük nem lehet. nem tudjuk, kicsodák. A part menti bennszülöttek is hozzánk menekültek előlük. Időnként megrohanják a falakat, és bár eddig a mieink mindig visszaverték őket, nem tágítanak. A városban ugyan bőven van élelem, a végtelenségig azonban nem elég. A kikötő viszont aligha tartható. Egyszer már a hatalmukba kerítették, amikor meglepetésszerűen megjelentek. Akkor sikerült visszaűzni őket, de felgyújtották a Harcost és az ott horgonyzó többi hajót. A mieink nem tudnak elhajózni. Mivel a Hírnök volt az egyetlen ép hajó, nekivágtunk, hogy segítséget vigyünk, ahonnan lehet. Maxitana kapitányt nyíl sebezte meg, nem tarthatott velünk. A nyíl mérgezett volt, orvosaink nem voltak bizakodók. A barbárok már lestek ránk a kikötő előtt. Dereglyék és csónakok százaival rontottak ránk, kemény harcot vívtunk velük. Hegyes gerendával felszerelt nagy dereglyéik többször is meglékelték a Hírnököt. Derekas harcot vívtunk, a végén elkergettük őket. másnap partra szálltunk, és hevenyészve begyógyítottuk a hajó sebeit. Tizenegy emberünk meghalt, de a támadók közül is igen sok veszett. Hosszú hetekig hajóztunk ezután. Kétszer kerültünk nagy viharba, egy ízben majdnem zátonyra futottunk. Tegnapelőtt már azt hittük, minden veszélyen túljutottunk, amikor tengeri rablók rontottak nekünk. Ők ütötték hajónkon a nagy léket. Nagy csata volt megint, kilencen odalettek, de a tengerfenékre küldtük a kalózhajót. Most itt vagyunk, hogy segítséget kérjünk.

Könny szökött a szemembe. Amit ez a vékonydongájú Tlarroa és számtalan sebből vérző tengerészei véghezvittek, nagyobb dolog volt, mint a Hírnök nagy útja a Végső Fok mellett a messzi déli tengereken. Az asztlantiak maroknyi közösségét a lemészároltatás fenyegette. Ezek után szó sem lehetett róla, hogy Asztlantba induljak Holdsarló keresésére.

Legelső szülőhazámban voltam, nekem kellett hát hajókat, tengerészeket és vállalkozó kedvű fegyvereseket kerítenem. Ez azonban csak Banaka segítségével sikerülhetett. Eközben Liniko szakavatott irányítása mellett kijavítottuk a Hírnököt. Versenyt futottunk a közelgő katasztrófával. Nemcsak barátainkat kellett megsegítenünk, új hazát is kellett magunknak találnunk, mielőtt tombolni kezdene a vész.

Gyorsak voltunk. Kilenc nap múlva húsz hajó vágott neki a tengernek. Ez már valóságos flotta volt, esze nélkül tágult az utunkból minden kalózhajó. Az asztlanti telepeket meg mi kerültük el; nem hittük, hogy Dékó király birodalmában szívesen látott vendégek lennénk.

Huszonkét nap elteltével érkeztünk oda. Már messziről megpillantottuk a várost a dombtetőn. Összefüggő, fehér falnak tűnt, és az is volt valóban, hiszen afféle létraváros volt ez, amelyből oly sok akadt a Kettős Kontinensen: ajtó, ablak sehol, a házakba létrákon lehetett bejutni, ez épületek szorosan egymás mellett, a lakók a tetőkön közlekedtek. Egy ilyen várost elfoglalni pokolian nehéz, ha ügyes és elszánt emberek védelmezik. Itt ez volt a helyzet. A támadók fel is hagytak a kétségbeesett rohamokkal, és a várost körülzárva várták, mikor űzi ki a síkra az éhség és a kétségbeesés az ostromlottakat. A kikötő azonban szemmel láthatóan a barbárok kezén volt, kisebb-nagyobb vízi járművek sorakoztak benne.

Hajóink engesztelhetetlen dühvel vetették magukat az ellenségre, és százával süllyesztették el az ijedten szerterebbenő csónakokat és dereglyéket. Őrült mészárszékké változott a kikötő csendes öble. Az ormótlan és aprócska barbár hajóknak semmi esélyük sem volt a hadigályákkal szemben, és a szűk bejáratú öbölből nem volt menekvés. A Hírnök és a többi hajó sorra gázolta le a szánalmas tákolmányokat, a vízbe esett ellenséget a fedélzetről nyilakkal öldökölték bosszúszomjas tengerészeink. Társaik vesztét látva a barbárok a part felé igyekeztek, és aki szárazra ért, rémülten iramodott a táboruk irányába.

Négyszáz harcos özönlött a partra hajóinkról. Bixitla, Maxitana kapitány sógora volt a vezérük. Szempillantás alatt hadirendbe sorakozva indultak a barbár tábor felé. Csatakiáltást harsogva rohant utánuk legalább ötszáz, íjjal felfegyverzett tengerész. Több se kellett a barbároknak. Eszük ágában sem volt bevárni a bőrvértbe bújt, vérengző idegenek fenyegető hadsorait. Vad futásban kerestek menedéket.

Az ellenség porfelhőt kavarva elszaladt, a szárazföldön nem került sor csatára. Bixitla kisded serege jó darabon üldözte őket, és néhány tucat lemaradót el is csípett. A halálra rémült barbárok nem védekeztek, Bixitla pedig nem engedte, hogy levágják őket a győztesek. A lefegyverzett ellenség többé nem bántatott, a hajók kikötöttek, és előözönlöttek üdvözlésünkre a boldog városlakók.

Jómagam roppant harcias látványt nyújthattam behemót termetemmel. Kardot kötöttem, vállamon hatalmas íj himbálódzott, oldalamon jókora tegez. De nem ontottam vért ezen a napon, fegyvert sem fogtam, kezet sem emeltem senkire. Fegyvereim békésen pihentek. Azzal foglalatoskodtam, hogy a harci düh elmúltával társaimmal a fedélzetre ráncigáljak néhány tucat kimerült, fuldokló barbárt. Liniko a szavát adta, hogy nem esik bántódásuk.

Folytatása következik.