HUSZONHATODIK RÉSZ

Feküdt pátriárkai nyugalommal, és a halandók dacos fenségével. Szemeiben a megtalált végtelen, fényes, ősz hajkoronával keretezett arcán a szenvedés méltósága. Az én apám! Mennyire királyi volt és mennyire természetes! Mennyire sikertelen majmolói lettek utóbb minden korok koronázott-felkent paprikajancsijai összes hatalmi túltengésükkel egyetemben! Az igazi fenség csak abban lakozik, ami természetes és emberi, az utánzásban pedig csak az utókorba ívelő nevetségesség ver tanyát.

Fölismert abban a pillanatban, amint meglátott. Az ő szemét – minden apai szemek legszeretőbbjét és legtökéletesebbikét – nem csaphatta be sem a termet, sem a bőrszín, sem a vonások idegensége. Szeme a régi tűzzel villant, válla alig észrevehetően megemelkedett.

-         Üdvözöllek, fiam!

Kétfelől megcsókoltam, és leültem kórágya mellé.

-         Az utolsó próbához érkeztem, fiam – mondta gyenge, de tiszta hangon. – Ez az utolsó, és a legnehezebb. Most derül ki, le tudtam-e mondani a hatalmamról végérvényesen. Segíts nekem, fiam!

Bólintottam. A halál méltósága nem tűr sem tapintatlanságot, sem siránkozást. Apámnak az emberi életbe való visszatérését csakis ez a pillanat tehette visszavonhatatlanná: ha a végsőkig, a legutolsó másodpercig lemond hatalma feltámasztásáról. Ha a szándékról is lemond. Egyebe úgysem lenne, hiszen az én-hatalom már régen a semmié. Dilemmája ez volt: nyugodt halál, vagy kétségbeesett kapaszkodás fantomkezébe a messze tovatűntnek. Megértettem apámat.

-         Betöltöttem a sorsomat, fiam – folytatta a haldokló. – Az emberek többsége sohasem jut el ide, bármit mondjanak egykoron Napsárkány és zavaros fejű követői. A varázstudomány testéről az én nemzedékem rágta le a húst, nekik az aszott csontokon kívül egyéb nem marad. Rettenetes világpusztulás közeleg, fiam. A mi emlékezetünk elmerül a feledésnek legmélyebb és legsötétebb torkában, de nem jár jobban a jelen világa sem. Országokat és birodalmakat nyel majd el a pusztulás tengere, és teríti rájuk örökre a feledés nehéz hordalékát. Sem nyomuk, sem emlékük nem marad. Az emberi történelem lapjai letöröltetnek, tiszta lapokkal vár új korok születésére az idők könyve. Hosszú évezredek fognak eltelni, mire újra kinyílik majd az emberi értelem világa. Tanúja leszel, fiam.

Komoran bólintottam, alig érzékelvén, hogy Banaka eltávozott.

-         Betöltöttem a sorsomat, fiam. Egyszer te is eljutsz majd ide. Boldog leszel, ha lesz benned remény, és lesz majd, akiben hátrahagyhatod.

Kérdések miriádjai tódultak ajkamra, de mindet elhessegettem. Azért élek, hogy választ kapjak. Miért raboljak velük életet a haldoklótól? Apám végére ért az útnak, tudja, mit akar még elmondani. Az éltette, hogy engem még egyszer látni fog.

-         Sohase élj a hatalmaddal, fiam!

Szegény apám! Vajon sejtette-e, hogy gyarló ivadékának ez milyen nehéz? Sejtette biztosan. Az ő egész létezésének mérhetetlen tapasztalatai sűrűsödtek össze ebben a mondatban, de nekem még élnem kellett hozzá, hogy megértsem. A bölcsesség szentenciákba zanzásítva tovább nem adható; elvész, ha nincs mellette tapasztalat és életismeret.

-         Sose élj a hatalmaddal, fiam! Zsákutcába visz. Akkor elszökik tőled az igazság, és követni fogja hamarosan a lelkiismeret. Válj emberré! Ne akarj más is lenni, mert az megalkuvás, önmagunkkal megalkudni pedig csak egyszer lehet. az ember szó mellé más szót vagy jelzőt ne tégy, mert rögtön kevesebb lesz, épp az vész belőle, ami a legfontosabb, és nem lesz helyébe semmi, csak salak. Mindig ragaszkodj a végtelenhez, a teljességhez, mert a távlatvesztés a bűnök előhírnöke. A látható erő brutális gyengeség, és a gyengék bátorsága maga az erő. Szépséghez nem jutsz csúnyaság felől, az igazsághoz csak az érkezhet el, akinek minden tette igaz. De igaza csak annak lehet, aki megbocsát. Az igazsághoz járt út nem vezet.

Hallgattunk sokáig. Szú percegett a szemöldökfában, és a lenyugvó Nap aranyló látomása az ablakon betűzvén egy pillanatra apám arcán pihent meg. ekkor szólt utoljára:

-         Isten veled, fiam!

Eltűnt a szobába szökkenő jótékony sugár, és apám is vele tartott. Néztem soká, miután lezártam a szemét. Békésen pihent meg. fáradt öntudata szétfoszlott a végtelen sötét partjain, ahonnan nem volt többé visszatérés. Nem volt más hátra, mint hogy teste is kövesse. Banakával hamvasztottuk el közös, néma gyászban, és hamvait a szélben szétszórva visszaadtuk őt az örök körforgásnak. Nem állítottunk semmi síremléket. A mi fajtánknál a kegyeletet nem hazudják kövek meg oszlopok, nem helyettesíti kifelé díszelgő, mások kedvére kifényesített, üres hivalkodás, és tarsolyunk helyett szívünk vigyázza szent ereklyéinket. A gondolat, a szeretet örök, a tárgynak nem jár semmi tisztelet.

Ideje volt, hogy Banaka mindent elmondjon nekem. Erre a harmadok napon került sor, miután én már mindent elbeszéltem.

-         Hiába vártunk akkor rád, uram – kezdte Banaka, aki vénségének dacára erős férfi maradt, sasszemű tengerész, beláthatatlan vizek vándora. – Hiába vártunk akkor rád, uram. Szélfarkas bátyád a félelemtől eszét vesztve követelte az indulást, és én nehéz szívvel, de horgonyt vonattam, vitorlát bontattam, és rossz sejtelmek között futottam ki Asztlant fővárosának kikötőjéből. Utunk nem volt szerencsés. Kalózokkal csatázván a legénység fele odalett, és meghalt a kormányosunk is. akkor lettem a Tengerasszony kapitánya, és az is maradtam kerek húsz esztendeig. Amíg a hajó végképp hullámsírjába nem került. Szélfarkast atyád elé állítottam, de Napsárkányról és Holdsarlóról sokáig nem hallottunk. Évek múlva tértek meg a Vihar fedélzetén. Asztlantot elhagyván messzi vizekre vetette őket a vihar szeszélye, és ők távoli partok előtt bolyongtak hosszasan. Napsárkány Holdsarlótól tudta már, hogy te voltál, akit a mélybe taszított. Elmondta a lány atyádnak is. Erre hivatkozott, amikor megtagadta, hogy Napsárkány asszonyává legyen. Atyád bűnösnek mondta legidősebb fiát, mire Napsárkány csöndben elköszönt. Azóta nem hallottunk felőle. Szélfarkas pedig Holdsarlót fegyveresekkel elragadta, kényszeríteni akarván, hogy a felesége legyen. Holdsarló visszaszökött, és mindent elmondott atyádnak. Szélfarkas visszajött, térdre hullt előtte, és szerelméről bizonykodva kérte a kezét. Holdsarló elutasította, mire Szélfarkas dühében megölte őt. Atyád elűzte. Az elmúlt évben azt hallottam róla, hogy Asztlantba tart, mert Holdsarló ott újjászületett, és nem nyugszik, amíg a nőt a magáévá nem teszi.

Ennyi történt. Távozásommal láthatóan rosszra fordultak idehaza a dolgok. Tudtam, hogy meg kell keresnem Holdsarlót, mert csak én tudom megszabadítani Szélfarkas üldözésétől. Vajon Asztlantban megtalálom-e? A katasztrófa egyre közelebb. Vissza kell térnem minél hamarabb!

De mi legyen apám házával? Nekem itt többé nem volt maradásom. Halottak voltak a megszokott falak, lélektelenül ásítottak a szögletek, és lehulló vakolat képében málladozott mindenütt az elmúlás. Kietlen termek és lefejezett folyosók. Nosztalgiás ábrándhatalmukkal ránehezednek a szellemre, beárnyékolják a jelent, megfojtják az eljövendőt, de nincs erejük, hogy a múltat visszahozzák. A ház megszűnt létezni, de még állt, szinte tapintható átmenetében halálnak és romba dőlésnek. Évszázadokig állhat még, pedig már romhalmaz valahol, mint kósza döbbenet az idő temetésén. Mit tegyek vele? Talán Banaka?

-         Banaka? – néztem rá. – Mit szólnál, ha neked adományoznám apám minden látható örökségét? Neked ajándékoznék mindent. A házat, és ami csak benne van.

Rosszallóan nézett a szemembe.

-         Nem kell az nekem, uram – mondta megbántódva. – Ha egyszer te is szabadulni igyekszel tőle, miért véled, hogy nekem örömet szerez?

Így aztán búcsúzóul együtt jártuk be minden zegét-zugát a háznak és a parknak. Mindketten tudtuk, hogy utoljára látjuk. Amikor utoljára ültünk le a padra, megkérdeztem Banakát, mit akar tenni.

-         Bárkát épít a családom – felelte a vén tengerész. – Ménkű nagy, vaskos teknő lesz, sose láttak még ilyen csúfságot a tengerek. De erősebb lesz minden karcsú hadigályánál, és most éppen erre lesz szükség. Én leszek a kapitánya. Vízre szállunk, ha jön az áradat. Ősz hajú feleségem, fiaim, lányaim, menyeim, vejeim és minden unokám. Minden vagyonunk, ami csak belefér. Szeretném látni, hogy az enyéim megmenekülnek. Amikor felszáradnak a vizek, és visszahúzódik majd az áradat, valahol házat építünk. Szeretném látni, hogy állnak a falak. Ha ez eljön, utam végére értem, és nyugodtan követem atyádat.

Némán kezet szorítottunk, és Banaka kapitány elindult, hogy megmentse a családja életét, és a maga lelkét. Hosszan néztem az agg tengerész után. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, ha másnak nem is, de neki sikerül. Banaka kapitány teljesíteni fogja a férfiak legfőbb kötelességét: oltalmazni fogja övéit a vészek tengerében, hogy tovább adhassa a szeretetet, és bátran győzhessen süket és vak áradatok felett.

Ideje volt a Hajnalcsillag fedélzetére visszatérnem. Úgy véltem, már megtettem, amit lehetett, elhagyom a hajót, és megpróbálok Asztlantba visszatérni. Holdsarlót ki kell onnan mentenem. Liniko azonban megelőzött.

-         Rossz, cudar híreket kaptunk, barátom – fogadott gondterhelt arccal a kapitány. – Nagy bajba jutottak a barátaink. Ők is alig menekültek meg a veszedelemből – és a kikötő túlsó kőgátja felé intett.

Követtem Liniko kézmozdulatát, és egészen elképedtem. A mutatott helyen ott horgonyzott árbocát vesztetten, törötten, hatalmas lékkel az oldalában, szörnyűségesen megrongálva – a Hírnök. Csupán egykori Pazar orrdíszének csonkjáról ismertem rá. Egyáltalán nem emlékeztetett régi önmagára.

Csaknem felordítottam a döbbenettől. Mi történhetett a Hírnökkel?

Hogy lehet az, hogy ezt a remek hajót, amely a fél világon keresztül, a földkerekség legveszedelmesebb tengerein áthaladva tört át minden vészen Asztlant felé, és érkezett meg sértetlenül és diadalmasan, most éppen itt, az ismert és biztonságosnak tartott vizeken érte utol a szerencsétlenség? Mi történt a hajó sokat próbált, nagyszerű legénységével? Mi történt Maxitana kapitánnyal?

Kérdéseimre mintegy néma válaszul belépett Tlarroa, a Hírnök másodkormányosa. Siralmasan festett. Teste vékonyabb, arca beesettebb, mint valaha. Soha, még a Végső Fok körüli hajóút legnehezebb perceiben sem láttam még ilyennek.

-         Segítséget kérni jöttem hozzátok, Medve – nem vesztegette az időt üdvözlésre, vagy egyéb udvariassági formaságokra. – Maxitana kapitány súlyos sebesült, lehet, hogy már nem is él. Az asztlanti menekültek kicsiny csoportja barbárok ostroma alatt, Proget teitán halálos veszedelemben. Régebben említetted nekem, hogy itt az igazi szülőhazád. Ezért jöttem ide, hátha itt rád bukkanunk.

-         Mi történt? – dadogtam tétován.

Folytatása következik.