HUSZADIK RÉSZ

Nagyot kiáltottam:

-         Danno!

Azonnal megjelent. Benyitott, és kérdőn nézett rám.

-         Miért nincs kilincs az ajtómon, Danno?

-         Nincs rá szükséged, hiszen én bármikor kész vagyok ajtót nyitni – igyekezett ártatlan képet vágni, de nem hittem neki.

-         Másik szobát akarok, Danno! Olyat, ahol belül is van kilincs az ajtón.

Széttárta a karját.

-         Erre nincs mód. Tlazork úr rendelte ezt neked. Ez az egyik legszebb és legjobb szoba.

Csak néhány pillanatig gondolkodtam.

-         Rendben van, Danno! Elmehetsz!

Úgy döntöttem, játszani fogom a ma született bárányt. Majd szép sorjában minden kiderül. Talán alvás közben akar valaki az életemre törni? Jóval kezdenek ki! Erre a gondolatra tüntetően sarkig tártam az ablakot. Varázslófi voltam, és hosszú emlékezetű. Kellemetlen meglepetések lapultak a tarsolyomban éjszakai támadók számára. Ráhangoltam tudatomat az ajtóra, és nyomban egészséges, mély álomba merültem.

Nem történt semmi. Másnap és harmadnap sem. Dolgoztam az építkezésen, és nyitva tartottam a szemem. Egyre kevésbé tetszett, amit tapasztaltam. Sandán cikázó gyűlölethullámok láthatatlan erezete fonta keresztül-kasul az épülő Tornyot és környékét, intrikák nyilai suhantak a forró levegőben, gonosz dolgok előérzete villogott a szemekben, és a látszólag közömbösen odavetett mondatok és gyakran még elő nem húzott kardok előzetes pengeváltásainak tűntek. Én, az idegen tanácstalanul álltam, semmit sem értettem. Sem azt, hol húzódnak a láthatatlan arcvonalak, sem azt, mi az oka a feszültségnek. Csak azt tudtam: a látszólagos kuszaság pattanásig feszült helyzetet, kirobbanni készülő konfliktusok egész sorát leplezi. Ennél tovább nem jutottam a negyedik napon sem. Próbáltam Paletekkel bizalmas szót váltani, de Danno örökös jelenléte lakatot tett az építőmester szájára.

Mindenben Tlazork úr kezét sejtettem, igyekeztem hát a szemem sarkából őt figyelni. Ugyancsak nagy volt a meglepetésem, amikor rá kellett jönnöm: valószínűleg nem ő mozgatja a szálakat. Asztlant Királyának szeme és füle bizony a szórakozáson és a tespedésen kívül egyebet sem művelt, tájára sem jött az épízkezésnek, és csöppet sem érdekelte, hogy ott mi történik. Ez annál is különösebbnek tetszett, mert más előkelők – akikneks emmi tisztjük sem volt – ugyancsak sűrűn fordultak meg itt is, ott is. mégpedig úgy, mint akik nem feltétlenül egymás szövetségesei.

Próbáltam magam nagyon hasznossá tenni. lebontattam a hibás falrészeket, hogy személyesen rakjam fel őket újra. A munkások ezt a viszonylag könnyű feladatot kirívó kelletlenséggel végezték, gyűlölködő pillantásaik tőrdöféseit gyakran éreztem a hátamban. Odajutottam, hogy komoly hálát kezdtem érezni Danno iránt. A katona állandóan mellettem volt, és egy-egy szúrósabb arckifejezés láttán finoman megsimogatta a kardja markolatát. Mégis engem védene? De a hirtelen támadt rokonszenvem gyorsan el is múlt, mihelyt észrevettem; Danno kifejezetten akadályozza, hogy bizonyos emberekkel szót váltsak.

Így telt el az ötödik és a hatodik nap. Nem lettem okosabb. Viszont egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy a végére járjak, mi folyik valójában az építkezésen.

Este kedvem támadt, hogy végre alaposan eldiskuráljak az én kétes megbízhatóságú őrzőangyalommal. Itt az ideje, hogy Medve legyek a számára, eddig úgyis szelíd, ártalmatlan mackónak ismert, aki békésen tűrte, hogy esténként hazaterelje.

-         Danno! – kiáltottam kiszámított nyugalommal a zárt ajtó mögül.

Bejött, és kérdő tekintettel nézett rám.

-         Te nem vagy valami szószátyár ember, ugye, Danno?

Nem felelt, csak nézett rám egykedvű tekintettel.

-         Nem érzed úgy, hogy mondanivalód van a számomra, Danno?

Nem érezte úgy. Nem baj, Danno, gondoltam, hátha később jobb belátásra térsz.

-         Távozhatsz, Danno!

Csak néhány percet vártam, mielőtt újra szólítottam.

-         Danno!

Bejött újra. Még mindig az egykedvű tekintet.

-         Mondd csak, Danno! – néztem keményen a szemébe. – Őrzöl engem, vagy védelmezel?

A szeme rebbent egyet. Csak egyet. Alig lehetett látni, de én nagyon figyeltem, és észrevettem.

-         Miért nem felelsz, Danno?

Állt rezzenéstelenül. Sebaj, gondoltam, következzék a harmadik menet.

-         Távozhatsz, Danno!

Szögletes léptekkel kiballagott.

Ezúttal valamivel több időt adtam neki. amikor már azt hihette, hogy túlesett a mai napon, ismét szólítottam.

-         Danno!

Most már sikerült felfedeznem a tekintetében valami halovány szikráját az ingerültségnek. Ideje volt hát egy lépéssel továbbmennem.

-         Danno, te védelmezel engem, amíg azt teszem, amit szerinted tennem szabad, de nyomban megölsz, ha mást művelnék. Így van, Danno?

Most sem felelt. De a hallgatása már neme rőt sugárzott, csupán valami nagyon mély tanácstalanságot.

-         Teszem, amit mondasz, vagy meghalok. Igaz, Danno?

Apró rángás futott végig a keze fején.

-         Távozhatsz, Danno!

Hagytam, hogy megforduljon, aztán nagyot ütöttem újfent az üllőre.

-         Danno!

Elgyötört arcvonásain már repedezett a sokévi vasfegyelem durva sziklaburka. Még egyszer megpróbált elrejtőzni a magabiztos hallgatás álarca mögé. Tenyerét kardja markolatára csúsztatta. Ez hiba volt, nem szabadott volna tennie. Ebből tudtam, hogy ez a látszólag vasból kovácsolt, rendíthetetlen harcos – sokkal könnyebb eset, mint képzeltem.

-         Van egy harmadik lehetőség is, Danno – mondtam nagyon-nagyon halkan, apró tigrisfintorral az arcomon. – Hogy én öllek meg téged.

Hagytam, hadd eméssze. A szeme sarkában már ott vibrált némi ijedelem, de ez egyelőre csak még veszélyesebbé tette. Úgy döntöttem, újra kiengedem. Mutatnom kell neki valami egészen különlegeset.

-         Jó éjt, Danno! – mondtam vigyorgó álbarátsággal, és már az ajtóra koncentráltam.

Ebben az időben könnyen ráálltam, hogy használom a hatalmamat. Úgy véltem, jobb az erő parányi szelete idejekorán, mintsem később az egésszel élni kelljen.

Hallani véltem halk, megkönnyebbült sóhaját, ahogy a szobából kilépett. Számoltam a lépéseit. Egy. Megfeszítettem a tudatomat. Kettő. Elküldtem az impulzust. Három. Az ajtó feltárult. Nesztelenül kiosontam a folyosóra, és két lépésről megszólítottam.

-         Danno!

Úgy perdült meg, akár a szélvihar, kardja nyomban kirepült a hüvelyéből. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy reszket a keze. Aztán csak bámult rám meredten, én pedig álltam hanyagul, csípőre tett kézzel, kedélyes arckifejezéssel.

-         Ne haragudj, hogy így megijesztettelek, - mondtam kedves mosollyal, ami nyilván kellőképpen gúnyosnak tűnhetett. – Azt hiszem, elfelejtettél kilincset tetetni a szobám ajtajára, Danno. Csupán annyit akartam mondani, hogy most már kár fáradnod vele.

Magára hagytam, hadd puhuljon. Elégedetten heveredtem végig az ágyamon. Egy pillanatig gondolkodtam, megvárjam-e ébren Dannót, de úgy döntöttem, jobb aludni. Az ablakot újra kitártam, bár nem igazán hittem, hogy onnét érkezik. De ha nem ő. Hátha valaki más. Csak jöjjön, akinek jönnie kell. Gondosan ráhangolódtam ajtóra, ablakra, majd aludni tértem. A hallgatózásra való tekintettel igyekeztem mindent jó hangosan csinálni.

Tudtam, hogy Danno most dönt. Sok lehetőség aligha lebeghet előtte. Minél kezdetlegesebben gondolkodik valaki, annál kevesebb a választási lehetősége. Danno katona. Gyilkolásra idomított, kétlábú vadászkutya. Tudja, hogy nincs fegyverem. Csak egyetlen módot tud a kutyaszorítóból való kimászásra. De előbb hosszasan töpreng majd, hiszen örökös parancsszavakhoz szokott, fegyelembe zsugorított szellemének nem kenyere az önálló döntés. Nyugodtan elaludtam.

Előbb felébredtem, mint vártam. Már a kaparászást meghallottam. Danno nyilván nagyon halkan akata nyitni az ajtót, de meglehetősen izgatott volt. Nem ment nyiszorgó zajok nélkül.

Résnyire tárult az ajtó, és megjelent a nyílásban Danno kardjának hegye.

Folytatása következik.