NEGYVENHATODIK RÉSZ

Szélfarkassal egyszer vándor írástudóként hozott össze a sors. Egy aprócska Orontész-parti város uraként éppen a szomszéd porfészek ellen fenekedett. Még akkor is bronzkarddal hadonászott, amikor négyszemközt maradtunk, és csak úgy ömlött belőle a habókos önámítás.

-         Elfoglalom azt a várost! – zengedezte. – Elfoglalom, és megerősítem vele a hatalmamat!

-         Utána mit teszel? – kérdeztem gúnyosan.

-         Tovább vonulok, és a többi várost is meghódoltatom. Akkor már jelentős államnak leszek az uralkodója.

-         Mi lesz utána? – tettem fel újra a kérdést.

-         A tengerpart kincses városai úgy ragyognak, mint aranyszobor a déli nap fényében. Ugarit a tengerpart ékszere. Az összes többivel együtt hozzácsatolom a birodalmamhoz. Általuk gazdag leszek és hatalmas!

-         Akkor mihez kezdesz? – nem észlelte a gúnyos hangsúlyt.

-         Magától értetődik! – kezdte elragadni a hév. – hadat vezetek az egykori Hatti és Mitanni vidékére. Elfoglalom ezeket a területeket, ezáltal harcias és bátor alattvalókra teszek szert, akik remek lótenyésztők. Rettegett birodalom ura leszek általuk!

-         És utána? – kérdeztem fejcsóválva.

-         Utána? – orrom előtt ágált a bronzkarddal. – Utána várnak rám Babilónia kincses városai és mesés vidékei. Meghódoltatom őket, és legyőzhetetlen leszek általuk!

-         És mit teszel azután? – türelmesen ki akartam várni a handabandázás végét.

-         Azután?  - egészen tűzbe jött. – Nyugaton Egyiptom tárja felém karját. Verhetetlen seregeimmel odavonulok, és meghódítom a piramisok földjét!

Eljött az ideje, hogy félbeszakítsam.

-         Mondd, testvérem – néztem rá szelíden. – vége lesz valaha ennek az örökös hódítgatásnak?

Egy pillanatra elgondolkodott.

-         Igen – mondta töprengve. – de csak akkor, ha sikerül az egész világot egyesítenem – megvakarta a fejét. – Azt hiszem, nehéz lesz. De meg kell lennie! Meg kell értened, öcsém, csak így, és egyedül így tudok igazságos világot teremteni!

Gúnyosan húztam el a számat.

-         Tévedsz, bátyám! Az a világ minden lenne, csak igazságos nem! A te érdekedben remélem, sohasem sikerül!

Persze, hogy nem sikerült! Szélfarkas megindította hadait a másik nyomorúságos porfészek ellen, el is ért néhány igen szerény harci sikert, de akkor ellensége az asszír királyhoz fordult segítségért. Az asszír zsarnok fiának és szolgájának mondta magát, és még az asszír követ előtt is térden csúszott a homokban. Az asszír nagykirály meg is jelent, és Szélfarkas szomorúan tett le a harcról. Kiderült ugyanis, hogy annak – a bátyámmal ellentétben – nem néhány száz felfegyverzett gazfickója van, hanem néhány tízezer. Ráadásul vasfegyverekkel ellátva, páncélosan, a tengernyi gyalog mellett számos lovas és harci szekér, míg Szélfarkas bronzkardos-fapajzsos katonái egytől egyig mezítláb tipródtak a porban. Szélfarkas kénytelen volt megalázkodni a végtelenül magabiztos és végtelenül könyörtelen asszír király előtt, ha nem akarta, hogy karóba húzzák, vagy elevenen fordítsák ki a bőréből. Az én büszke bátyám tehát hétrét görbedt a pökhendi zsarnok előtt; és megcsókolta lábán a koszos sarut. Ettől kezdve asszír helytartó lett tulajdon városában, és rászokott az árpasörre. Minden délután derekasan leitta magát, aztán a palota udvarán asszírgúnyoló dalokat rikoltozott – ősi nyelvünkön, nehogy a mindenütt ott tébláboló asszír spionok értsék. Amellett gondosan fizette az adót, és megsüvegelt minden csúcsos sisakú, fonott szakállú asszír katonát.

Így élt és gondolkodott a bátyám, aki látta, és aki nem látta a vízözönt.

                                                              *

Minden elsötétült ama rettenetes nap után. Sokáig nem tértem magamhoz. Csupán nyomorúságos emlékcafataim vannak, a cafatnál is cafatabbak, foszlányabbak a foszlánynál is; rendbe szedni őket nem tudom ma sem.

Pedig nyilván ugyanúgy vándoroltam egyik testből a másikba, mint később, újra és újra szakadatlanul, de sohasem töltöttem annyit egyetlen testben sem, hogy képes legyek azonosulni önmagammal. Hamar elpusztulhattam – csecsemő- vagy gyermekkorban. Egymás után sokszor. Ezen aligha van csodálkoznivaló, hiszen akkoriban nem élte meg a felnőttkort az újszülöttek egytizede sem.

Néhány emlékem azért van, de ezek rémségesen ülnek a lelkemen, mivel kivétel nélkül egy-egy halál pillanatai; amikor egyszer-egyszer átsejlett létezésem egész titka a halál pillanatnyi borzalmán. Ezen emlékeimről felesleges többet szólanom.

Egyetlenegyszer történt meg velem, hogy önmagam tudatára ébredtem. Betegesen fehér bőrű, csontvázsovány, vörös hajú süvölvény voltam, gyenge és tüdőbeteg. Kisebb embercsoporttal éltem egy barlangban, szörnyű hideg és nyirkos helyen – ma is érzem a csontomig hatoló hideget, ha eszembe jut. A környék állandóan nedves és lucskos volt, örökösen köd volt és eső. Néha sikerült a tűz közelébe jutnom, de általában elkergettek onnan a nálam erősebbek. Állandó közdelem volt az élelemért is – általában én húztam a rövidebbet.

Akkor határoztam el a szökést, amikor tudatára ébredtem valódi önmagamnak. Úgy véltem, a hatalmas félszigetekkel tarkított északi szárazföld északi vagy északkeleti vidékeinek mérhetetlen vadonjaiban lehetek, dél felé kell tehát elindulnom, ha a Nagy Öböl enyhe éghajlatú partjait akarom viszontlátni. Fogalmam sem volt, milyen hosszú lesz az út, azt sem tudtam, milyen vidékeken kell majd áthaladnom. Ennek ellenére elszöktem. Naiv ötlet volt, a kétségbeesés bátorsága sarkallt rá.

Nem juthattam messzire. Már az első délután eleredt az eső, és én süketen és vakon bolyongta a mérhetetlen ingoványban. Csontig átfázva dideregtem, botorkáltam a ragadós sártengerben, és a hiábavaló csodavárás igyekezetével próbáltam életre kelteni egy satnya testben a hajdan volt Medve rég elporladt izmainak fölényes erejét.

A ködös éjjelen egyetlen csillagot sem láttam, félelmetes neszek kerítettek be, és én a tájékozódás minden reményétől megfosztva tökéletesen eltévedtem a posványban. Különös, fenyegető hangok gyötörtek, felhőnyi szúnyogcsapatok szívták a véremet, minden lépéssel alattomosan húzott lefelé a sár; és nekem percről percre fogyott az erőm.

Végül egy kidőlt fa törzsére rogytam, és hosszasan hallgattam tulajdon zihálásomat. Olyan hangja volt, mint a kovácsfújtatónak.

Ekkor történt. Még csak nem is fájt. Arra sem hagyott időt. Valami villant – és nem volt tovább. Hogy ki vagy mi volt, nem tudom ma sem. Macskaügyességgel osonó törzsi harcos borotvaélesre csiszolt kőkése, vagy puha léptekkel settenkedő éhes ragadozó agyara – egyre megy. Váratlan volt, gyors és könyörtelen. Nyomorúságos porhüvelyemnek nyilván a felfalatás jutott. akár vadállat volt a tettes – akár ember.

Ezután hosszú ideig ismét csak hézagos emlékeim vannak. Erdők, tábortüzek, vadállatok, nagy zabálások és menekülések kusza összevisszasága. Nagy néha egy-egy mámorító korty önmagamból, és utána mindig a néma vaksötét.

Később távoli vidékekre vetett irányíthatatlan sorsom. Idegenes arcvonású emberek között, távoli pontjain a nagyvilágnak. Itt már nem láttam értelmét a szökésnek. Korábbi otthonaimtól mérhetetlen messzeségek választottak el, sohasem tudtam, szigeten vagyok-e vagy szárazföldön, sem azt, merre kéne elindulnom. Azzal sem voltam tisztában, miféle változásokat okozott a világban a vízözön. Napsárkánynak, Szélfarkasnak vagy Holdsarlónak színét se láttam akkoriban.

Éltem tehát az egyszerű emberek eseménytelen, egyhangú, de nehéz életét. Sohasem tartott soká. Eddigi életeim tapasztalatai nemhogy segítettek volna, de állandóan akadályoztak. Általuk kerültem ellentétbe törvénynek még nem nevezhető, de annál jóval erősebb szokásokkal, hiedelmekkel, előírásokkal – amelyekről sejtelmem sem volt. általuk követtem el szentségtöréseket, sértettem meg tabukat, és általuk buktam el újra és újra. Hosszú lenne mindezt töviről hegyire elmesélnem.

Talán mindezek után érthetővé válik, hogy azon a ragyogó tavaszi napon miért törtem ki fergeteges örömujjongásban ott, a tengerparton állva. Talán tizenöt esztendős lehettem, zömök, de erőteljes suhanc. A Koszoskutya névre hallgattam. Ez amolyan védőnév volt, szerető anyámtól kaptam, aki ezzel is el akarta kerülni, hogy egyetlen fiúgyermekére szemet vessen a Mindenek Édesanyja.

Ültem tehát a tengerparton, kiáltoztam és sírtam örömömben. Akkor jöttem rá végérvényesen, hogy ki vagyok. De nemcsak arra. Hanem arra is, hogy végre ismerős földön élek, és hogy előttem a vakítóan kék tenger – a Nagy Öböl valamelyik része. Úgy éreztem magam, mint a messzeségek vándora, amikor beláthatatlanul hosszú és fáradságos hányattatás után végre hazaérkezik.

Kérdések ezrei tódultak elém. Mi van a két bátyámmal? Hol találom Holdsarlót? Mi történt egykori társaimmal? Hogyan teljesítette küldetését Proget, a teitán?

Egyetlen kérdésemre sem kaptam választ. Hiába figyeltem teljes odaadással a Nagyasszony elbeszéléseit, meg a falu énekmondóinak egyhangú gajdolását, nem volt felelet. A papnők is sorra elutasítottak.

-         Sohasem láttam ilyen izgága fiút! – kergetett el mindegyik.

Egy ízben összeszedtem minden bátorságomat, és megszólítottam a Nagyasszonyt, legfőbb Édesanyánkat, aki a Mindenek Édesanyjának képét viselte közöttünk.

-         Te már férfivá értél, Koszoskutya! – mért végig leplezetlenül ellenségesen. – Olyan dolgokra vagy kíváncsi, amelyek nem férfiaknak valók! Takarodj dolgozni! – megszégyenülten elkullogtam.

Ideje volt észhez térnem. A nőuralom pokolian veszélyes helyzeteket tudott teremteni, és én már éppen eleget tudtam róla ahhoz, hogy óvatos legyek. Kiszámíthatatlan, véres és kegyetlen világ volt ez, különösen a férfiak számára. Megnyilvánulásai azonban helyenként annyira eltérőek lehettek, hogy én aligha bízhattam rá magam könnyelműen előző életeim tapasztalataira, meg apám tanítására.

Sokat segített az én drága jó anyám. Azóta is hálás vagyok érte neki. sok dolgot elmondott, még többet megsejtetett velem, tanításai nélkül nem boldogultam volna ebben a rejtelmes világban. Ő pedig ezzel olyan szabályokat szegett meg, amelyek előtte is szentek voltak. Anyám azonban nagyon szerette gyermekét –szerette akkor is, ha a nyomorult fiúnak született.

Anyám segítsége tökéletesen elegendő lett volna számomra, ha megelégszem mindazokkal a dolgokkal, amelyek ekkor egy férfi számára elérhetőek voltak – sokat és jól enni-inni, a legszebb nőkkel szeretkezni a szent orgiákon, és elkerülni a rituális feláldoztatást. Ez utóbbi még több is volt annál, amit a férfiak reméltek, hiszen ezt a többiek nem tekintették fenyegetésnek. Az én még mindig szép anyám felügyelete mellett tehát nyugodtan élhettem volna, csakhogy nekem ez kevés volt. én valami olyasmire áhítoztam, ami a férfiak többsége számára tilalmas volt – tudásra.

Mi tagadás – haszontalanul gondolkodtam. Legalábbis nem úgy, ahogy akkor egy férfi számára szabadott. Ezért egyre-másra követtem el a hibákat. Anyám azonban minden alkalommal kihúzott a csávából, utána azonban rendre keményen megdorgált. Mindig elhatároztam, hogy óvatos leszek, de képtelen voltam az igazi alakoskodásra.

-         Anyám, - kérdeztem tőle egyszer. – miért nem mondod meg nekem, hogy ki nemzett engem? Ki az apám?

Anyám őszintén megrökönyödött a buta kérdésen.

-         A férfi mit se számít – nézett rám szigorúan. – A férfi csak arra kell, hogy a szent egyesülés alkalmával belé költözzön a Mindenek Édesanyjának teremtő ereje. Hogy magot lövelljen a női testbe. Csak közreműködik a szentség során, de a fontos dolgok másra maradnak; ő sem gyermeket kihordani, sem szülni nem képes. Sajnálhatod, hogy nem nőnek születtél, Koszoskutya!

Bizony, néha már ott tartottam, hogy valóban sajnáltam! Férfiként itt csak mellékszereplő maradtam, mindenben a legfeleslegesebb, a legkönnyebben pótolható, minden szertartásban avatatlan statiszta, kihagyva minden misztériumból. Tébláboló semmirekellő, róka ebédje felett károgó varjú, unos-untalan félrerugdosott fadarab, elhanyagolható tárgy, mint taligában a harmadik kerék. Vagy csak én éreztem így? Hiszen a többi férfi olyan jól elboldogult! Számukra ez volt az élet megszokott, természetes rendje. Hja, könnyű annak, aki csak egy világot ismer!

Találgatni kezdtem magamban, melyik harcos lehet a nemzőapám. Sohasem jöttem rá. Kicsiny nép volt ez, mindenki mindenkire hasonlított. Az arcvonások közt nem akadt akkora eltérés, ami nyomra vezethetett volna. Bármelyikük lehetett az apám. Ugyanazok a jellegzetes vonások ültek minden arcon, mintha testvére lett volna mindenki mindenkinek. Kénytelen voltam hát belátni, hogy anyámnak valóban igaza van: a férfi nem számít.

Elhatároztam: búcsút mondok a falunak, és szétnézek a nagyvilágban. Aprólékosan készültem a távozásra; összpontosítási próbákat tartottam, mindenféle szükséges tárgyakat lopkodtam, és tettem félre. Távozási szándékomról csak akkor tettem le, amikor Szélfarkas felbukkant.

Folytatása következik.