NYOLCADIK RÉSZ

Szélfarkas felmutatta a varázsló jelét, mire az építmény forgása lassult, majd teljesen megállt. Még mindig változtatta alakját, de már nem volt a forma az emberi szem számára követhetetlen. Talapzata ijesztően hasonlított egy hatalmas, undorító, úszóhártyás madárlábra. Sóbálvánnyá merevedve álltam meg, de Szélfarkas megragadott és bevitt a baljóslatú építmény belsejébe.

Borzalmas túlvilági lények rohantak rám minden irányból. Szárnyas bikák, griffmadarak, gonosz szemű szirruszok, unikorniszok és ökörnagyságú varangyok acsarkodtak, rémesen undorító sárkányok csattogtatták agyaraikat, sosem látott hüllők lélekdermesztő külsejű fajtái fenyegettek elnyeléssel.

Nagyot sikoltottam, és el akartam szaladni, de Szélfarkas visszarántott.

-         Ne félj! – vigyorgott. – Közönséges káprázat. Házigazdánk nyegle bohóckodása. Ránk uszítja a fantomképeit szórakozásképpen.

Én azonban továbbra is féltem. Libabőrhullámok szaladgáltak a testemen.

A rémképek hirtelen tűntek el. Szolidan berendezett szobában találtuk magunkat egy-egy fotelben ülve. Szemben velünk, a bőrdíványon ismeretlen férfi feküdt. Koros volt és rémségesen csúf.

-         Segítsetek rajtam! – jajongta. – Éhezem! Adjatok ennem! Gazdagon megjutalmazlak benneteket!

-         Nem tartunk igényt a jutalmadra, varázsló – mondta mély megvetéssel Szélfarkas. – de ha tudunk, segítünk.

-         Adjatok ennem!

Megláttam az asztalt és a tűzhelyet. Az asztalon elkészítésre váró ételek. Azt gondoltam, hogy korábban biztos nem vettem észre. Szélfarkassal nekiláttunk, és megfőztük a varázsló ebédjét. Amikor elkészült, feltálaltuk, és megvártuk, amíg házigazdánk jóllakik. Akkor helyet mutatott maga mellett, és elénk tolta a tálat. Mi azonban állva maradtunk, és nem nyúltunk a maradékhoz.

-         Jót tettetek velem. Cserébe teljesítem egy kívánságotokat.

-         Nem kívánunk semmit, varázsló – felelte mély megvetéssel Szélfarkas.

A varázsló egy pillanatig csodálkozva méregetett bennünket, aztán vállat vont.

-         Aludni szeretnék! Ágyazzatok meg nekem! Gazdagon megjutalmazlak érte benneteket!

-         Nem tartunk igényt a jutalmadra, varázsló, de segítünk.

Megláttam a hatalmas kerevetet, és mellette az ágyneműk halmát. Azt gondoltam, hogy korábban biztos nem vettem észre. Szélfarkassal nekiláttunk, és megvetettük a varázsló ágyát. Amikor elkészültünk, megvártuk, amíg házigazdánk elalszik. Akkor elmondtam a bátyámnak, mi nyomja a bögyömet. Hogy lehet, hogy korábban nem vettem észre sem az asztalt, sem a tűzhelyet, sem az ágyat?

-         Mert nem is volt ott addig egyik sem – felelte Szélfarkas. – Abban a pillanatban hozta létre őket a varázsló hatalma.

-         De hát miért?

-         A varázslók hosszú-hosszú ideig élnek önmagukban – magyarázta a bátyám. – teljesen elveszítik a céljaikat, meg a valósághoz való kötődésüket is. Már nem a földön járnak. Közben azonban sok ezerszer meg kell újítaniuk önmagukat. A szellem teremtő erejét ugyan végtelennek hiszik, pedig valahol nyilván megvannak a határai. Rettenetes csapda az, Fénysugár. Kifáradásuk egyik első jele, hogy elfeledkeznek a leghétköznapibb, legemberibb dolgokról. Annyiszor tették már magukat evés nélkül jóllakottá, alvás nélkül éberré, hogy egy idő múlva talán már nem is tudják, hogy ezek a dolgok mit jelentenek. Mi most nagy szolgálatot tettünk a házigazdánknak, valószínűleg évszázadokra felfrissítettük. Ezért volt hajlandó rá, hogy bármilyen kívánságunkat teljesítse. Képes volna rá, én-hatalma még teljes. Azzal is nagy hasznára lennénk, ha kívánnánk valamit, mert talán olyan dologra hívjuk fel a figyelmét, amit ő már régen elfelejtett. Még a puszta megjelenésünkkel is hallatlanul sokat segítettünk.

-         Miért?

-         Mert az ő szellemi energiáival felépített világába egy pillanatra bekerült a külső valóság egy eleme. Ez is frissíti őkelmét. Leggyakrabban azért omlik össze a varázslói én-hatalom, mert birtokosa beleőrül abba, hogy nem találja a határt az általa létező és a tőle független valóság között.

-         Hány varázsló él még az én-hatalommal?

-         Nekem fáradságomba telt, mire ezt az egyet felkutattam. A varázslóvilágnak ugyan vége, de rengeteg erdőségekben, megközelíthetetlen hegyek között, a föld alatt és a tenger mélyén nyilván bőven akadnak még ilyen szerencsétlenek.

-         Mi lesz, ha felébred?

-         Újabb kívánságokkal áll majd elő. Ki kell használnia, hogy itt vagyunk. Legjobb, ha elmegyünk.

Így is tettünk. Eleget láttam. Megtanultam még jobban tisztelni az apámat, aki ebből az állapotból tudott újra emberré válni.

-         No, öcsém, hogy tetszik az én-hatalom szép világa?

Egész úton magamba roskadva hallgattam. Szélfarkas hatalmának szárnyán, s szamarak vonta kocsin három nap alatt hazaértünk.

Még mindig nem tudtam, hol keresem majd a harmóniát. Csak azt, hol nem.

Folytatása következik.