Egy korábbi blogbejegyzésemben (http://lnpeters.sfblogs.net/2009/11/09/nagy-ur-a-kanon-amikor-az-iro-kiserletezik/) már foglalkoztam hasonló témával.

Az irodalmi minőség fura dolog manapság. Azt hinné az ember, mi sem könnyebb, mint elhatárolni a gyengét a figyelemre méltótól, a megjelenésre alkalmasat az abszolút közölhetetlentől.

Aztán sorozatosan azt tapasztaljuk, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Még annak a számára sem, akinek ez a dolga.

(Előre is elnézést kérek a “Jó csak külföldön írnak” felekezet híveitől, az ilyesmire általában ők szoktak leghamarabb reagálni; ez nem nekik és nem ellenük szól, nem a számukra címzett “beszólás”. Hitüket-meggyőződésüket nem osztom, de tiszteletben tartom, nem óhajtok vitatkozni velük, hiszen az a szent meggyőződésem, hogy magyar nyelven a számukra elfogadható művet legfeljebb a mennyek országában lehet írni, és ha valaki Arany fordítói hagyományaihoz méltóan tenné át a mi nyelvünkre az általuk körbeugrált szerzők műveinek egyikét, nekik az se tetszene.)

————–

Szóval az irodalmi minőség nálunk felettébb relatívnak tűnik. Érdekes módon itt nem elsősorban a népszerű irodalom és a lektűr terén fordulnak elő a legfurább dolgok, hanem éppenséggel az úgynevezett magasirodalom szférájában.

E sorok írója már többször elmondta azon véleményét, hogy alapjában nem hisz a fentről sugalmazott elitkultúra-tömegkultúra antinómiában, azt alapjában tévesnek, hamisnak és propagandisztikusnak tartja.

Nem hinném, hogy az irodalmi minőség fogalmát egyedül a határozatlan időre szóló kinevezés döntené el. Márpedig kis hazánkban elég sok tollforgató rendelkezik ilyen – médiumtól vagy egyéb irodalmi, vagy ahhoz közeli szférában mozgó intézménytől származó – határozatlan időre szóló kinevezéssel.

Hogy a XX. századi magyar irodalom történetét úgy negyven-ötven esztendő múlva újra kell írni, az egyre nyilvánvalóbb. A meglévő teljesen torz, néhány irányzat uralja, mások meg egyáltalán nem szerepelnek benne – mintha nem is lettek volna. Ezért most olyan a helyzet, mintha nem is egy magyar irodalom létezne, hanem több, de eltérő dimenziókban.

Azért mondtam negyven-ötven évet, mert ha most írnák újra; az csak a jelenlegi torzítás visszahatása volna – a torzítást ellenkező irányú torzítás kompenzálná.

Negyven-ötven év múlva – ha még lesz Magyarország, és lesz magyar irodalom – végre torzításoktól mentesen, egyedül az értékekre koncentrálva lehet majd megírni a huszadik századi magyar irodalom valódi történetét – amihez képest akkor más a kellő időbeli distancia is meglesz.

—————————-

Aggasztó, hogy a jelek szerint talán nem is az irodalmi hozzáértés a ludas, hanem a mögötte álló erkölcs.

Erre természetesen Kertész Imre az eklatáns példa. Regényének megjelenése és a Nobel-díj között harminc év telt el. Az alatt a mű se jobb, se rosszabb nem lett. A magyar irodalomtörténet a regényről (és a Szerzőről) eme harminc esztendő alatt nem vett tudomást. (Az akkori első lektori vélemény a neten számos helyen olvasható.) Bezzeg a Nobel-díj hírére a magyar irodalmi élet tüstént felkapta a fejét, mint a jó huszárló a trombitaszóra.

A regény persze vagy jó, vagy sem. Ez a poszt most nem erről szól (és nem is a Szerzőnek a magyarságról való viszonyáról). Kétféle módon is következetesnek lehetett volna lenni:

1. Utólag elismerni a regény értékeit, kinyilvánítani az értékelés szempontjait, egyúttal hasonló értékeket keresve megkísérelni a harminc év irodalomtörténetének újragondolását.

2. Gerincesen ragaszkodni a meglévő(?) értékrendhez a Nobel-díj ellenére is.

Egyik sem történt.

Hanem?

A Szerzőt gyorsan besorozták a leginkább reklámozott nagyságok közé, és gondoskodtak róla, hogy sűrűn szerepeljen együtt eme dinoszauruszokkal.

Így hát a magyarságot elvileg megvető Szerző csatlakozott azon állam fentről leginkább támogatott irodalmi korifeusainak csoportképéhez, amely állam jogelődje őt annak idején – saját szavai szerint – meggyilkolás céljából eladta egy másik államnak, amiatt egyébként ő eme államot és népét megveti.

No comment…

———

De van más is.

Országosan jelentős (urambocsá’ éppen a magyar nyelvről szóló!) irodalmi pályázaton fontos díjat nyerhet olyan vers(?), ami belső értékei folytán a középszerhez is nehezen lenne sorolható.

Ilyen szép formában jön belőle a magvas üzenet:

“mert minden kibaszott embernek
muszáj mindig idejönnie és
idetelefonálnia, reggel, ebédidőben
és vacsora alatt (no meg a köztes
tartományokban) is, benyomulni
a szobákba, fürkészni, hogy van-e
rendetlenség”

Kár többet idézni belőle, másutt se különb. Még a maga választotta forma és stílus esztétikája szerint is lapos és semmitmondó (a formáról meg inkább ne beszéljünk). Linket nem adok, eszembe’ sincs reklámozni.

Persze, hogy egy alig húsz éves fiú, aki a monumentális tehetségtelenség nyilvánvaló jeleit mutatja, három-négy jelentősnek tűnő funkciót halmozhat és tölthet be napjainkban, az nem annyira a magas irodalom, mint inkább a magas kapcsolatok számlájára írható.

———–

Most pedig kapcsolódnék a korábbi bejegyzésemhez.

Az én kedves kísérletező kedvű és vagány íróbarátom folytatta a magas irodalom köreiben történő szociológiai mintavételeinek sorozatát.

Kísérletképpen elküldte egy írását valamelyik irodalmi orgánumunkhoz – a szerkesztőt nevezzük M. úrnak. Az írást az Írószövetség egyik lapjának József Attila-díjas főszerkesztője már elfogadta.

M. úrnak a novella álnéven ment, a pali ritka csapnivaló véleményt mondott róla. Mintha íróbarátom valami zöldfülű kezdő volna.

Íróbarátom ezen jót kacarászott, és – most már provokált.Most azonban: névvel.

Mivel M. úr lapjában a jelek szerint akkoriban a leginkább elterjedt nyelvhasználat az építőipari szakzsargon volt, küldött egy nagyon kemény szlengben írott novellát. Komoly lapnak ezt nemigen merné átadni.

M. úr ezt aligha közölheti, de a véleménye tanulságos lehet.

M. úr erre imigyen felelt:

Kedves X!

Érdeklődéssel olvastam a küldeményét, s – való igaz – helyenként szórakoztató is, még mosolyt is csalt savanyú pénteki ábrázatomra. Nagy részén azonban a koncepció erőltetése látszik, nem a felszabadult humor, hanem az izzadságos buhera. Persze, szándékoltan túlzó, célelvűen kultúrkritikai, de valahogyan mégsem ízléses, könnyed, és nem szabadszájúsága miatt (az engem csöppet sem botránkoztat meg). Nem emelkedik az irodalmi humor szintjére, megreked a kabarétréfáén. Ráadásul pontosnak sem érzem a társadalomrajzot, mintha az ábrázolt világot csak felszínesen, hírből ismerné az író.

Kérem, fogadja el kritikámat!

Üdvözli:
M.”

————————–

Ez rendjén is volna. Önmagában. Az előző – nagyságrendekkel különb írásra adott reakciójával egybevetve azonban sántít a dolog.

Íróbarátom megfelelt, nem is akárhogyan. Idézem:

Kedves!

Örülök hogy mosolyt csaltam orcájára! Néhány tévedését kiigazítanám: harmincöt évig – 35 – éltem lakótelepen , onnan költöztem családommal vidékre, nagyon jól ismerem, sajnos, azt a lepattant környezetet; a fiatalokról pedig csak egy megtörtént eset – a Siemens ifjú gépbeállítói meghívtak egy “házibuliba”, ismétlem az nem az “alja” volt, érettségizett fiúk s lányok, de bizony az ablakban ott virított a kanabisz, a sütiből nem mertem enni mert az egyik barna szépség megsúgta mit sütöttek bele, stb.stb… Azt nem tudom Ön honnét szerzi a biztos információt, mert én gyengeségem okán a való életből, bár tudom ez nem művészi!

És két megjegyzés: múltkor tévedésből elküldtem egy írásom a … címűt amit Ön művészietlennek tartott, bár az Önnél sokkal gyengébb – csak József A. díjas főszerkesztő – rögvest betette az Írószövetség… lapjának idei utolsó számába, s azt hogy itthon még hol fog megjelenni hadd legyen meglepetés! Nem ezt az írást szántam az Ön lapjának, de mint írtam múltkor “megkeverdtem” ,s az oda szánt, ám máshová küldött … címűt

már el is fogadta a … folyóirat, sajnálom…
Még valami! Számomra se jön be sok még oly “kanonizált” írónk alkotása sem, pedig én próbálok a hírnév után tisztelegni: Öntől sem várom el hogy kedvelje az írásaimat- az Öné , hála az égnek! – nem az egyetlen komoly lap, ahol megjelenhetnek! Viszont azt elvárom, legalább egy olyan művésztől akivel -tudtommal -két fórumban is-(pontos megnevezések)- együtt szerepeltem, vegye a fáradtságot és köntörfalazás nélkül küldjön el a..”sunyiba”, nem haragszom meg érte, de legalább a … szerkesztőségét nem “bombázom” fölöslegesen… Mert a …, gondolom rájött: tudatos provokálás volt!

P L M kiváló költő barátom nevében is üdvözlettel :

X”

————

Hogy M. főszerkesztő úr megaláztatása teljes legyen, író barátom még ezek után újabb novellát küldött neki – egy ifjúkori bűnügyi SF-írást, ami Nála zsengének tekinthető.

Értelemszerűen erre kellett volna a legrosszabb kritikát mondania.

Csakhogy.

Ekkor már megjelent íróbarátom legújabb írása – felettébb exkluzív helyen – és egy (valóban) kiváló kritikus ezt találta írni róla:

“Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál – ám, arányosan és helyén valóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti „az ember szépbe szőtt hitét.”

Mit tegyen ebben a kutyaszorítóban M. úr?

A következőt írta:

“Kedves X!

Köszönjük a detektívtörténetet, de sajnos, úgy érzik kollégáim is, hogy nem emelkedik a szimpla, szokványos krimi, thriller fölé, ezért nem közöljük, bár a stílusa tényleg jó.

Üdvözlettel,
M.”

——————————–

Így aztán nagyon ostoba helyzet állt elő.

A főszerkesztő úr értékítélete fordítottan arányos a három hozzá eljuttatott mű irodalmi értékével.

Ennyit a tekintélyelvről.

—————–

Sajnos, hasonló példa van, nem kevés. A magas irodalmi értékítélet időnként súlyos mélyütéseket visz be – önmagának.

—————–

Jelenleg az irodalmi minőség csoporthoz tartozás és politika függvénye.

Adott csoporton belül keményen megsimogatják egymás buksiját, a legcsapzottabb baglyot is sasnak magasztalják – a más csoporthoz tartozót ócsárolják vagy elhallgatják – értékelv nélkül.

Nézz szét, hol jelensz meg. Egyik helyen esetleg a haza szó puszta használata miatt lenacionalistáznak, másutt meg leakármicsodáznak – a tehetségtelenek.

————————–

Ez a helyzet a gyengébbet segíti – a tehetségtelent. Minden fronton. Addig tud érdekes lenni, fontos lenni, amíg meg nem tanuljuk meglátni az értéket.

Mindenütt.

Akárki írja.

Nem az értéktelent; az úgyis elmúlik, – nem is a középszerűt, az előbb-utóbb úgyis láthatatlanná préselődik a maga közegében. Az értéket…

——–

Ami nem mehet veszendőbe.