Kis türelmet...
14 éve | 2 hozzászólás
2010. december 11., szombat, 17:35
Vénülök, kezemben fogytán az erő,
de lelkemben sokasodok.
Az ősidő köszön vissza rám,
álmaimban hegyeket lépek át.
Talpam alatt sziklák omlanak a mélybe,
tenyeremmel tengerárt simítok lágy hullámokká,
szavam csillagok kéklő fényét ragasztja az égre,
napot teremtek, életet a földre.
Szürke reggel ébreszt,
a fogyó hold néz rám szánakozva,
könnyem nem fénylik
a vibráló csillagok között.
A kelő nap vakít,
lábam alatt a végtelen elfogyott,
mi szép volt, hűtlen szeretőként elhagyott.
14 éve | 4 hozzászólás
gyertyafény rajzol sejtelmes árnyakat,
apró halvány láng, rebbenve mozdulón,
elmosva fájón kihunyt álmainkat
könnycseppben gördül, arcodon megbúvón,
kezeink félő, kérő mozdulata
sóhajunk mozdít a parányi fényen,
mikor lemondón, a múltat tagadva
bénán várunk, fájdalommal lelkünkben
apró kicsi láng, hitünk táplálta fény,
álmaink tükrében csillanó remény,
öröknek hitt szerelem ölelése,
a sötétben eloszlik pici füstje,
hazugság hideg szele kioltotta,
lelkünkben fájdalom, emlék a múltra
14 éve | 2 hozzászólás
2010. augusztus 10., kedd, 00:21
járatlan utak a semmibe futnak
sápadt arcokon
fény-árny örvények játszanak,
rám borul hangtalan ez a rohadt világ,
tűzfalakra néznek napjaim,
kormos, sötét, málló vakolatként
hullik a tegnap rám,
még eltöprengek egy régi dal
monoton dallamán,
de vakablakom
a szürke reménytelenség,
zsebemben sikít a szegénység,
kiröhögöm,
elkerülnek a színek,
léteznek egyáltalán?
vagy csak képzeljük?
a világra vak szemekkel nézek,
hangokat süket fülekkel hallgatok,
vagy ezek már "belső hangok"?
ingem mosópor nélkül,
de kimosom,
legalább az izzadt erőlködés tűnjön el,
ma még...
de minek?
- volt létezések -
velem róják a köröket
az üres semmiben,
elhullott érzések nyomát keresik,
takarítani kellene,
a szemétnek szemétben a helye,
tenném már magam lapátra,
csak lusta vagyok hozzá,
de jól van ez így is,
majd együtt hullunk a
pokolba
2010. augusztus 10., kedd, 09:38
Állókép vetül a végtelenbe,
az idő megbénul,
színek fakulnak fekete-fehérre,
sziklák ülepednek porfelhőként
a szétszakadt földekre,
elfolyik az ég, eltűnik kékje,
fekete felhők fagynak jéggé,
halott madarak éneke
reked meg díszlet fák között,
dermedten vár a mozdulat,
az ölelés bilincsként fonódik,
halott testekben pusztul a zigóta,
zongorahúr hangtalan akkordja
őrzi az utolsó táncot,
gyertyaláng ellobbanó lángja
káprázik még egy pillanatra,
csapdába zárt neuron
hal meg ingerhiányban,
a lélek mér abszolút nulla fokon,
templomban omlik a vakolat,
puttók potyognak
málé hívek nyakába,
Mária szemérmetlen szemez
az összes szentekkel,
Isten hortyogva alszik,
az ördög mozdulni lusta,
már egymással sem játszanak,
ránk untak?
2010. július 11., vasárnap, 14:13
„léteztem neked,
vagy mint egy
futó gondolat
veled voltam éhes magányodban?”
Jó reggelt Kedvesem…itt a kávéd, végre ez már tűrhető minőségű, meglásd a két hét alatt megtanulok kávét főzni.Tegnap este a zuhanyzás után mire a szobába értem már aludtál is. Tudom hosszú volt a tegnapunk és Bécsen keresztül mire ideértünk hát már szinte éjszaka volt.
2010. július 10., szombat, 01:46
Elfolyik
a végtelen melletted
csak gondolatom
fon rád szerelmet.
Szép jó reggelt Kedvesem…..imádom ezt az álmos mosolyod……a szemeid rám nevetnek..a kezed mozdul..és ahogy átfonod a nyakamban, ahogy a szád a számra simul, nekem az életet jelenti.
Már egy ideje itt ülök az ágy mellett és nézlek. Hallgatom a madárdalt, néztem a kertben a napfelkeltét, aztán leültem ide az ágy szélére és néztem az arcod.
2010. július 7., szerda, 19:25
lépted csillagfény,
az álmok szép világa,
éledő
remény
mosolyod fénylik
az ezüst sarló ölén,
a
vágy felizzik
hangod bársonya
a végtelen dallama,
szerelem
szava
öled tüze ég
a fénylő nyári éjben,
álom
testetlen
virradat fénye
űz vissza a tegnapba
éjszaka
lánya
..szép jó reggelt Kedvesem.
Látod! Mindig erre
vágytam. Úgy ébredni, hogy első mosolyod nekem szóljon.
Álmos hangon
rám szólj: - miért nem hagysz aludni...
De közben a mosolyod azt
mondja, hogy jó velem ébredni.
2010. június 13., vasárnap, 12:18
börtönbe
zárva a lélek
testem formaként borul rám
még szavakat formálna
szám
de az igazságtól félek
kezed hiába nyúl felém
magamra
szól ítéletem
csak egy monológ életem
viharfelhőkbe bújt remény
szűköl
még az állat bennem
ösztönök lázadnak újra
törött lábbal kelek
útra
mért kellett emberré lennem
néma és vak világba ma
üres
szavak visszhangzanak
14 éve | 0 hozzászólás
2010. június 8., kedd, 22:32
terhed dombra vonszolod,
ostor szaggatta élő tested,
nyomodban
szimatot fogva
rühös kutyák fejüket leszegve laffognak,
szemükben izzik a veszettség,
élő húst,
vagy oszló hullát
akarnak üres gyomrukba,
morogva marják egymást,
tépnének belőled,
add kenyered,
s adj egy korty bort,
foszló rongyaid borítsd e fekélyes világra,
nyújtsd áldásra kezed,
szánj meg,
hisz itt vagyok
a legveszettebb ebként
a sor végén kullogok,
s ha elérlek
beléd marok
14 éve | 1 hozzászólás
2010. június 4., péntek, 01:07
Csalódni
csak boldog ember tud,
gyűlölni az,
ki megismerte a csalódást,
feledni
csak azt lehet,
ki csalódásunk,
s nem érdemel mást,
nevetünk, sírunk,
ripacskodunk a színpadon,
s
visszahívnánk
kit magunk dobtunk el unottan,
boldogok
lehetünk,
talán az életben egyszer,
de ha vége,
s többé már nem álmodunk,
a
lélekharangban szólalunk meg,
s gúnnyal intünk a világnak:
itt voltunk!
14 éve | 0 hozzászólás
2010. június 1., kedd, 13:09
a
szennyben oszlik testünk,
csak bámuljuk a tisztaságot
önző,
irigy magányunk sírjuk
magunkból,
kergetünk egy zavaros álmot,
vágyjuk
a könyörületet,
koldulunk szeretetet,
vaksötét éjünkben a
megvilágosodást
keressük,
reményeket temetünk
komor, konok
monoton mozdulatokkal,
leszámolva a világgal,
s a világ is velünk,
forgatjuk
malmunkat,
de a hit tekercse benne
már tépett cafatokban
kaffog
a hazugságoktól,
a múltban sárgult
papír könnyektől szétázva,
zagyva
gondolatokként
ülepedik le létünk aljára,
s a gép kattan
hosszan
fütyül, fülsértőn,
lélektépőn
az elmúlás.
14 éve | 0 hozzászólás
Hazudj!
Hazudj!
Hazudj!
Nélküle nem létezel,
tedd nyugodtan,
nem vétkezel,
a világ befogad,
így valaki vagy,
a semmi emberek bámulnak csodálva,
járd utad, lelkekbe tiporva.
Hazudj, hazudj, hazudj!
Csak így létezel,
önmagad is egy hazugság vagy
kit magamnak álmodtalak,
s ha felébredek, rájövök
én se létezek.
Hazudj!
s tiéd a világ,
a hazudott csodák,
De vigyázz!
ne legyen őszinte szavad soha
és akkor hzug világod megmarad,
de ha igaz szó is elhangzik,
minden rád omlik
s eltemet.
14 éve | 0 hozzászólás
A
fiú vagyok
kit szentlélek nemzett emberré,
elnyerve a
halandóságot,
megtapasztalva a földi lét
örömét és keservét.
A
fiú vagyok,
anyától született gyermek,
kinek joga ismerni
a
tér korlátait,
ki létezését az idővel mérheti,
a mát élheti,
mert
a holnapot nem ismeri,
de tudja, hogy léte véges,
csak lelke
örök.
A fiú vagyok,
emberként meghalok,
s ha szólít majd,
talán
Isten is megbocsát.
14 éve | 0 hozzászólás
A semmiben jártam,
a rég-múlt
fagyott mezején
emlék kórókat szaggattam,
remegő kézzel
széthullott
perceket pakolgattam
sorba.
Csikorgott a
múlt-idő
meztelen talpam alatt,
tévedéseim tüskéi szaggatták
kérges bőröm,
fekete vér folyt,
halott vér.
Villám
hasít az égbe,
dörgés csapja szét a csendet,
felébresztett.
Riadtan menekült a jövő,
a ma szétesett,
kegyetlenül
kidobott magából
az idő.
Arcom mosta
a fojtogató eső
fekete szennyesre,
furcsa sós ízként
könnyem
némán folyt
benne.
14 éve | 2 hozzászólás
Nézd a lángokat,
nézd az árnyakat,
miket
a fény fest a fákra!
Hallgasd mint roppan az ág!
Mikor mohó
éhséggel
belemélyeszti a tűz a fogát.
Érezd, a meleg átjár,
lépj
mellé, ne félj!
Csak a szikra pattog,
ott a nyugalom
vár.
Magához ölel a láng.
Az égre szállunk.
14 éve | 0 hozzászólás
Kezem
megremeg,
lábam béna, nem mozdul,
szemem lehunyva,
félek
hátranézni,
kitépném magam múltamból,
a jéggé dermedt álmokból.
Bámulom a éjszakát.
Szürkén
foszló,
kavargó felhők között
az égen sápadt hold fáradtan
vánszorog,
fel-fel sóhajt a szél,
néha hosszant jajdul,
s
közben a múló idő lustán rám csorog,
bilincs mar húsomba,
múltam árnyékként követ.
Sötét éjszaka,
felhő takarta égbolt,
magad
vagy a fény.
14 éve | 0 hozzászólás
Árva senkik vagyunk,
szakadt gúnyában árok szélén
poros
utakon kóborolunk.
Napkazán ontja ránk melegét,
szikrázó
kínban izzadunk,
az estére, a hűsítő sötétre várunk.
Alattomos zöldes nyálkát
úsztató vizet merünk piszkos
tenyerünkkel szomjúzó szánkhoz.
Nem segít, csak torkunk ég
a
mocsoktól még jobban
s a por gyűlik lábunkhoz.
Múltunk
omladozó hegye
szakad ránk, s temet el örökre.
Lelkünkön szűk
palást testünk,
ledobjuk és nyomtalanul
eltűnünk a
végtelenben.
14 éve | 0 hozzászólás
Koszorút fonsz homlokodra
és Jézusnak
hiszed magad,
élvezed, hogy véred csorog arcodra.
Krisztus-előttből
Krisztus-utánba tartasz,
de az is lehet, hogy éppen fordítva,
ilyen a végtelen idő játéka.
Nézz tükörbe,
s lehervadnak bőrödről a
tüskék ,
kezed csak papírmassé keresztet markol,
lankán mászol,
nem meredek dombra.
Színjáték csupán életed, szereped semmi,
legfeljebb
vaksin átcsoszogsz a színen
mint egy félrészeg mosdatlan
statiszta.
14 éve | 4 hozzászólás
Hát gyere..
gyere és válogass!
Nyitva lelkem ósdi boltja
telezsúfolva
kacatokkal,
dugig minden poros polca
megkopott emlékkel, a
múlttal.
Nézz szét bátran, nagy árleszállítás!
Ma mindent vihetsz
potom pénzen,
csőd előtti, végkiárúsítás.
/Ha lopsz, ma azt is
elnézem/.
Itt egy igaz gondolat, alig kopott,
adj érte egy
szánakozó mosolyt
s már a tiéd, szinte ingyen megkapod.
Nézd csak!
Egy kosárka őszinte szó,
mit süket füleknek ezerszer elmondtam.
Vidd!,
már ez is eladó!
14 éve | 3 hozzászólás
..megállok egy húgyszagú omladozó fal előtt
a külváros peremén, ujjamat lenyomom torkomon
s az olcsó árpalével együtt életem is kihányom,
még rászólok az ablakból bámuló vénasszonyra:
- hé kislány kapj valami rongyot magadra,
és gyere, csavarogjunk egyet ebbe büdös világba',
vagy ha nem tetszik valami, akkor húzz a picsába!
légyszaros égő himbálódzik egy kutyák pisálta oszlopon
fejem felett, meg a hold röhög rajtam, na, kivárom
míg lebukik a föld alá, addig erőt gyűjtök indulni,
bár lehet, hogy még egyszer kell egy kiadóst hányni,
undorodom már ettől a kibaszott világtól,
meg legjobban egy mocskos alaktól: magamtól.
14 éve | 0 hozzászólás
Ázott oszlopról lóg őszi maradék fonnyadt folyandár
fázósan köröz fölötte magot kutatva pici szürke madár
az este simít nyugalmat a bántóan rideg-hideg világra,
köd szitál, lebeg alá egy tavaszt váró szürke hófoltra,
a szél fest vörös csíkot felhő-torony földet söprő aljára,
ketyeg az idő, létünk csikorgó pontos-fontos órája,
megremeg ingatag alapra épített létünk, mert félünk
a talán-volt múlttól, a soha-jövőtől, temetjük reményünk.
14 éve | 0 hozzászólás
14 éve | 1 hozzászólás
Isten megáldoz vagy feláldoz?
A gonosz megátkoz vagy feloldoz?
Ez a
szemét élet maga a tét,
vagy csak egy tűrhető lét?
A hullám
gyilkosként borul reám,
Vagy csak homokpadot hord alám?
A távolság
biztos, hogy biztonság?
Vagy csak álnokság, cinkosság?
Életrajzodon
oly mindegy mi van
Zsírpecsét vagy kőrpecsét,
így is úgy is kiadja életed szennyesét.
Vagy hazudjak? Legyen az a nyitány,
/aztán
meg a sovány kutyám is rám hány/
Isten megharagszik?
magához
szólít vagy csak kiátkoz?
14 éve | 0 hozzászólás
A mindenek végén,
nyári fáradt alkonyon
mikor a nyugtató
szél végigsimít meggyötört arcodon,
mikor változást már nem vársz,
s fájón meglegyint az elmúlás,
nem akarsz lépni tovább, megállsz,
erőtlen kézzel pakolod a reményt
lelked zsúfolt polcain jó magasra
és nincs benned bizonytalanság,
tudod, hogy már nem fogsz felmászni érte,
érzed, hogy a holnapot nem várod,
a tegnap elmúlt, a mának sincs értelme,
az idő is tévúton jár, csak sodor magával,
az éj majd szétfoszlik az ébredő reggelben,
s vele tűnik el kiürült életed,
nyomtalanul,
a mindent magához ölelő semmiben.
14 éve | 0 hozzászólás
Lázrózsák égnek arcodon,
szemedben könyörög a fájdalom,
mozdul
kezed,
de fáradtan öledbe ejted,
érzed, már nincs mit tenned.
Az
idő kíméletlen monoton ütemben
lép tovább, útja végtelen
s itt
hagy minket útszéli szemétnek
kiket a felejtés rögei eltemetnek.
Senki
nem figyel ránk.
Hallgatunk.
Ha lesz időnk talán elbúcsúzunk.
14 éve | 0 hozzászólás
Az élet fut, rohan
körötted
térben és időben
s mégis úgy érzed, hogy
a világ megfagy
melletted.
Nézed mi történik, s nem érted
miként fut az idő ily
könyörtelen
elhagyva a mát, elhagyva mindent.
Érzed, a fájó
lélek kéretlen teremt
összedobált megoldást arra mire
nincs
benned felelet,
hogy a sebzett mára tapaszt húz,
mi csak takar,
vagy ha akarod - eltemet!
Érezted, hogy a másiknak fáj,
vagy csak
magadra
figyeltél?
Mond,
az életedben egyszer is szerettél?
Ha a gyűlölet öl akkor ő halott. Már halott régen. Embert soha így nem gyűlöltek mint én őt. Így senki pusztulását nem kívánta még ember mint én az ő pusztulását. Ennyire még senki nem volt érdemtelen az életre mint ő. Ennyire féreg még senki nem tudott lenni mint ő. Ennyire senki mivoltát még senki nem bizonyította mint ő. Ennyire gonosz embert még nem szült anya. Ennyire fekélyes seb nem tud senki lenni a világon mint ő. Ennyire senkitől nem akart megszabadulni a világ mint tőle.
14 éve | 0 hozzászólás
remegő kézzel
nem múló reménnyel
örök
hittel,
kereslek a végtelenben,
kitartva múltunk szép napjai
mellett,
emberként élve,
valamit még remélve,
a szép szó mint
kapocs köt össze bennünket,
de ha a hazugság villáma festi az eget,
a
ragyogás vakítása elűzi az emlékeket,
s elűz engem is,
temet a
csendbe,
besorol az emlékeidbe,
leszek egy új fájdalmad.
/megadott szavak fórumból/
14 éve | 0 hozzászólás
Szürkén foszló, kavargó felhő rongyok között
az égen sápadt hold komor-fáradtan vánszorog,
fel-fel sóhajt a szél, néha hosszant jajdul,
s közben a múló idő lustán rám csorog,
a valaha fehér volt - ma már bűn-foltos - múltam
takaróját nyugalmat vágyva magamra húzom,
s ebben az élek-de-nem-létezek gyötrelemben
senki-magam hozzád, veled - visszaálmodom.
14 éve | 0 hozzászólás
Klottgatyában szaladgáló mezítlábas gyerekkor indult útnak valamikor
a kertvégében álló göcsörtös ág-bogas öreg birsalmafák alól,
s
rohant az ismeretlenbe, átgázolva az óvatosságra intő tanácsokon,
nem nézve az intelmeket az árokszélre ültetett intő táblákon,
csak
szaladt az ismeretlenbe, caplatva a futó zápor verte sarat,
nem
hallva a bölcs öregség által irigyen megfogalmazott tanácsokat,
s
ha bírál egy ráncos arcú fogatlan száj, hát elnyomja a szirén ének,
dolog, munka?
14 éve | 0 hozzászólás
Fénytelen éjszaka
zavaros gondolata
még
agyamban lüktet.
Csapong az elme,
a nap színtelen szeme
kíváncsin tekinget.
Félénk apró szellő
-hajnallal ébredő-
újra egyedül talál.
A magány üregében
sehol egy lépcső
s
kinn nincs ki vár.
Suttog egy emlék:
-valamikor nem rég
vártál a holnapra!
Ma erőtlen kézzel,
eldobott reménnyel
a
ZÁRVA
táblát akasztom a világra.
Dreaming58 megadott szavaival
14 éve | 1 hozzászólás
Azok a részeg hajnalok,
mikor a Zagyva mocskos vize felett,
a
szétesni készülő öreg fahídon ballagok,
számon Margó ginnel kevert
rúzsos csókja
/pincérlányként bőkezűen osztogatta/
felsejlenek
bennem magányos éjszakákon.
Nem sírom vissza ifjúságom
jól-rosszul
megélt életem romjai felett,
csak még tenyeremben érzem Margó
melleit
ahogy hozzám simult /de többet nem engedett/,
s már
libbent is tovább bugyiját kivillantva
tényérnyi szoknyájából,
szemünk
éhesen szaladt, meglódult fantáziánk,
józanság nem parancsolt
ilyenkor megálljt
/az se zavart, hogy a holnap már vár ránk/.
14 éve | 1 hozzászólás
Nyitott szemed Istenre emelted,
könyörögtél, kértél, őt félted, hitted,
s Isten elfordult, talán sok volt a dolga,
büntetni a bűnösöket első sorban,
lehet üres már kamrája, nincs mit adni,
mi hordjuk keresztjét, nekünk kell izzadni
dombmenetben a Kálvárián nap nap után,
keresztünk vonszolva a stációk meredek útján,
s ha szeret és figyel rád, hidd, hogy megsegít
és szenvedésed eltüntetni - magához szólít!
14 éve | 5 hozzászólás
Köd gomolyog a Themze felől,
unottan harapja London piszkos városát,
huppanva zúdul be a piactéri katlanba,
átugorva a Globe szinház kidőlt kapuját.
Elhalt itt már a szó, nincs más csak pusztulás,
nincs már nevetés, könny, szép szó, kacagás,
csak a jó lelkek őrzik a vidám esték emlékét,
kopott falain szürke por, a színpadon szemét.
Valahol még felsejlik Kathrina cserfes szava,
és felel rá Petruchió csúfolódó hódolata,
még hallik ezernyi szép szó,
mi szívnek szól,
s mi cinkos kacsintással hunyunk szemet
egy álmodott világ mesés történései felett,
hol a képzeletünk teremt csodát, életet,
s a valót temeti mélyen a felejtő emlékezet.
14 éve | 5 hozzászólás
Szólj igazat,
becsapnak,
tanulj hazudni,
befogadnak,
lángolva szeress,
meggyűlölnek,
maradj közömbös,
megszeretnek,
add oda mindened,
nem kapod vissza,
ne kérj semmit,
s zúdul rád halomba,
légy hűséges,
megcsalnak,
hűtlenkedj,
beléd kapaszkodnak,
ne higgy senkinek,
őszinték lesznek,
ne szeress,
megszeretnek.
14 éve | 1 hozzászólás
Felébredtem,
az éjszaka árnyait elűztem,
reggeli kávé gőzölög kezemben,
pakolgatom át a mába a tegnapom,
mit nem dobott ki a nyugtató álom,
rágyújtok az első cigarettára
/újabb szög fél-kész koporsómba/,
nem gondolkodok, csak úgy "vagyok",
s tűnődöm a holnapon
/mert mit akarok még?
mikor lassan már a végtelen időben
ember léptékkel mért véges létünk
arasznyi utunk rég megtettem,
éltem, éltünk s nyom nélkül eltűnünk/.
Ma éjjel csillagtalan égben jeges szél süvít,
mocskos sikátorban botladozom, rémálom
ölel magához, a halál-madár gúnyosan rám visít,
s halált lehel a föld is, a szemétben találom
magam - rám untak - odavetettek, betakartak
néhány rongyos emlékkel, leköptek gúnnyal,
felejtéssel, lelkemből minden jót elloptak,
körömcipő tapos még élő szívembe akarattal,
s bámulom a felettem ringó telt combokat,
a gyönyör forrását, s a döbbenet telepszik rám,
a hús lefoszlik csontodról, szétesik szép tested,
álcád lehullik arcodról és nem marad más, csupán
csak csillag szemedből kimászó millió kis féreg.
14 éve | 1 hozzászólás
Ha elfut az idő kezedből
s a végtelen éjszaka
árnytalan világa
mint szemfedő
borul a lelkedre,
tágra nyílt szemekkel
meredsz a semmibe.
Pörög
a múlt szellemidéző filmje,
fakult, karcos képek
hangtalan, néma filmen.
Amit látsz már értelmetlen,
de kegyetlenül
él még lelkedben.
Az idő hiába
vész el a végtelenben,
pereg a film
némán, véget nem érően.
Vársz
a szalagvég
csattogó hangjára,
mikor lefut az orsóról,
vágysz
a mindent eltemető,
hallgató magányra.
/a film pereg,
nem érsz soha a "mába"/.
Beszélgettünk,
ültünk egy presszó kopott koszos pultjánál,
ittuk a langyos, zaccal főzött kávét,
/mű-tejszínnel púpozva/ és egy unott pillantásnál
többet nem értünk nekik, talán még egy pitét
is kérhettünk volna csörgő filléreinken
/két csóró diák kik lukasórán titokban kilógtak/.
Beszélgettünk, vagy éppen hallgattunk félszegen,
ment a "játék": te hallgatsz engem s én hallgatlak,
/mindketten némán, sandán egymásra várva/
talán szemünk beszélt, s néha tétován kezünk
és furcsa áramütést éreztünk /vágynék ma már arra/
mikor szándékos véletlenül egymáshoz értünk.
14 éve | 3 hozzászólás
Lázas éjszakában,
kicsi gyermek
óvó karodban
álmát keresi.
Féltőn dúdolod dalod,
altatod,
mesélsz neki
égbe szálló hintáról,
a tulipán cirmos csíkjáról,
repkedő pacsirtáról
mi a csillagok között dalol,
maciról, ki pákoszton
méhektől mézet kosztol,
s a kormos éjszaka
borul fölétek nyugtatón,
múlik a félsz,
együtt álmodtok,
/míg a reggel rátok
nyitja az új napot/
14 éve | 4 hozzászólás
Vak szemekkel nézek,
béna kézzel nyúlok utánnad,
mindenben Téged kereslek,
és nem talállak.
A tegnapban jártam,
vérző sebek testemen,
rád vártam,
Téged kerestelek.
Léteztél?
Eltüntél?
Féltél?
Temettél?
Térdelj síromra,
könnyet ne ejts,
Zárd be lelked.
Felejts!
2009 július
14 éve | 5 hozzászólás
Ma jött a halál
- nem testben -
/az még enni kér
és levegőt,
és hideg vizet/,
csak ez a gyáva féreg lét
/kezem gúzsba kötve/
hurcol tovább a semmibe.
Mindössze
lelkem halt meg
/végül is nem szenvedett/
a mosolytalan szótlan együttlétek
kiöltek belőle minden szépet,
/az üres szavak tudod gyilkolnak/
s csak idő kérdése:
a könnyek is elapadnak.
/2oo9 júliusi gondolatok ....és hozzá egy tegnapi
esemény: "valaki" összetörte a monitorom otthon,
ezt most egy internetes szalonban írom :((( /
14 éve | 2 hozzászólás
Reggel az első kávé után az első cigarettára vágyva az
erkélyen meglepődve fedeztem fel egy apró bogarat mi a
korlátra repült. Megsajnáltam: - kicsi bogár, korán kezdted,
ezt nem fogod túlélni, még tél van, legyen szerencséd, szurkolok neked.
/Nekem jó az időérzékem? Nem túl hamar éreztem "tavaszt" valamikor régen? Szurkol valaki nekem?/
14 éve | 1 hozzászólás
Égő világ ölel magához,
füstfátyol takar,
eltűnt világom,
gonosz lángok harapnak mohón,
csontig égetve fájón húsom.
A józan gondolat ébreszt,
szemem a világra nyitom,
a megnyugvást várom,
de csak a hideg hold
néz rám némán,
hallgató üresség dermeszt.
Megyek,
itt megfagyok - ott elégek.
14 éve | 1 hozzászólás
Semmi sem sürgős most,
Sötétséget ásít az éjszaka,
rám telepszik, lelkem szorítva.
Tecchalál ölel féltőn magához,
vonz a nem-létezés nyugalma.
Lebegek az űrben,
üveges szemekkel nézem
a hideg-kék földet.
Fázik,
a hótakarót magára húzza
csúf foltokra szaggatva,
kínlódva
szürke párát lehel
a fagyott világba.
Szétszakadt ciha
fehér tolla hullik,
az idő fájó-lassan,
érdes-csikorogva múlik.
/s, hogy magányom oldja,
rosszabbik énem
mohó-kapzsin hozzám bújik./
Hazudj,hazudj, ha úgy jó neked,
hazudj, büntetlenül teheted,
tedd önmagadért, vagy tedd másért,
nem bűnhődsz meg a hazugságért,
mi szemünk lehunyva elfogadjuk,
megtanultuk, mindannyian tudjuk,
önmagadért hazudsz önző módon,
hazudsz nap-mint-nap -újra- fennhangon,
s hazudsz hallgatva, magad becsapod,
tetteid, szavaid nem vállalod,
bújsz a világ elől, gyűlölet benned,
s gyűlöl a világ, már Te megértetted,
már nem törlöd a mocskot arcodról,
lemondtál a régi szép álmokról,
már nem ismered a szeretet fogalmát,
menj, felejtsd az életet - ezt a csodát !
14 éve | 1 hozzászólás
Orosz Katalinnak, aki rámszólt, hogy legyek vidámabb, bizakodóbban nézzem a világot.....és Kedvesemnek aki szintén "rámszólt", hogy milyen ajándék hiányzik nekem az életben..amikor ő az én ajándékom... /a REMÉNY/TELENSÉG versről van szó/... :))
Hát akkor
ablakom kitárom,
nem bánom,
jöjjön be a fény,
vele a remény,
trillázon a madárdal,
s köszöntlek virággal,
csókkal, öleléssel,
szerelemmel,
sétáljunk kéz-a-kézben,
pihenjünk az est ölében,
húzzuk magunkra
az éjszakát,
éljük
testünk vágyát,
s ébredjünk
arcunkon mosollyal,
létezzünk
-békében-
a világgal.
14 éve | 4 hozzászólás
Gyermekek naivitásával
nézek még mindig előre
keresve a fényt a megkopott
emlékek könyvét kezembe véve,
az álom fejezet ezer lapját,
a szeretet néhány fakó oldalát
lapozom,
a soha-meg-nem-kapott ajándékokat
kutatom,
még mindig a szivárvány színes
szalagját képzelem a szürke égre,
még mindig éhes vagyok
a jóra, a szépre,
de már megtanultam:
legyen minden kezdet
egy új reménység,
mikor még velünk az ég,
de elfordul tőlünk Isten,
s hátunk szántja
a sors kegyetlen ostora,
fizetünk a néhány szép pillanatért
lelkünk kiforgatva,
/s megnyugodva várunk
az elmúlásra/
Bolondokháza létünk,
élünk, ha élet ez,
sárga cédula a kincsünk,
az erő elszállt,
időnk lejárt,
az út
lábunk alatt elfogyott,
bűn, vétek, hiba
mi bőven jutott,
remény?
metszően fájón
vette el
egy pillanat
egy
megsemmisítő
töréspont
mi létünk szaggatta
foszlányokká
/a váltál egy rég-múlt
fájó álommá/.
14 éve | 0 hozzászólás
Lennék Prometheus ki a rögökből
éledő meztelen embert megsajnálva
skarlátvörös lángokat lop a tűzből,
s az Olimpos isteneit kijátszva
a meleget s fényt hozza a földnek,
vállalva, hogy az éj sikoltson fájdalmában
mikor testembe mar körme keselyűnek.
Istenek kegyéből a hasadó hajnalban
újjászületek s veletek adok hálát a fénynek,
a szivárvány színeinek, a melegnek.
De
fáradok.
Ezredévek örökségét cipelem,
bűnét mindenkinek,
már nem örülök
az ébredő hajnaloknak, ha tehetném
Kharon mellé ülnék s eleveznék
a Sztüx labirintus alagútjain,
vetve egy obolost a révésznek,
hogy száz éves bolyongásra ne ítéljenek,
pihenni vágyom
- engedjetek !
14 éve | 0 hozzászólás
15 éve | 1 hozzászólás
Agyamban
száguldó gondolatok
dübörögve, féktelen vágtatnak,
nincs idő
mérlegelni, már dönteni kell,
vége az álmoknak,
nem lehet
szemünk lehunyni,
nem szabad tovább így hazudni,
kezem elengedted,
kezed nem fogom,
ints búcsút, el kell most indulni,
könnyet ne ejts,
próbálj meg mosolyogni,
tanuljunk meg
újra
álmokat
álmodni
15 éve | 1 hozzászólás
Miért nincs fény?
Hová lett a remény?
Miért fáj a lélek,
ha már nem élek?
Miért a kérdés, ha nincs felelet?
Miért mar belém az emlékezet?
Miért fénylik a könny
ha éget a közöny?
Minek az igaz szó,
ha ki sem mondható?
Ez a nyomorult élet
mondd mire való?
15 éve | 8 hozzászólás
Vedd kezedbe lelkem,
játssz a húrjain!
Szaggasd, hogy fájjon,
űzd el nyomorult álmaim!
Tomboljon a sok fals akkord,
Verjen visszhangot agyamban.
Közben üvölts! vagy csak mondd,
vagy csak suttogd halkan,
s a józan szó talán utat talál,
s a pillanat tovább lép
és szűkölve hőköl vissza
a lesben álló
halál.
15 éve | 4 hozzászólás
A csend vonz,
ölel magához,
bennem létezik.
Éltem - s e vétkem - megölt.
A csönd átfon, kitölt.
Nyugalmat teremt,
féltőn temet.
Ne szólj, már nem kell!
Könyörgök
ne ébressz fel!
Hagyj pihenni,
hagyj megnyugodni!
Ne akarj visszahívni
engedj elmenni!
Ne sírj!
Az éj sötétben
a könnyek
nem fénylenek.
A csönd takar,
féltőn ölel magához.
Nem létezek már,
lelkem megtér,
az álmokhoz.
15 éve | 4 hozzászólás
Gyermekként védett falak közé születtünk,
játszottunk s lassan a világra eszméltünk,
minden a miénk lett, megismertük a jót-rosszat,
az igaz szó nyugalmát, s a bántó hazugságokat,
aztán hintalovunk megkopott, sörénye sem maradt
papírhajónk szétázott, pettyes labdánk kilyukadt,
s tétova léptekkel indultunk az ismeretlen világba,
ifjú hévvel, bátorsággal vágtunk bele a harcokba,
pofonokat kaptunk, adtunk, néha könnyeink nyeltük,
vad szeretkezések között a fájdalmas örömöt megismertük,
az ész némán hallgatott, az érzékek tomboltak,
múltba nem néztünk, éltünk, vártuk a holnapokat,
a sors mondja: időnk lejárt, talán még lázadunk,
de ott benn, lelkünkben már a nyugalomra vágyunk,
a falak mögötti védett zugra, hol meghúzódhatunk,
s lehunyt szemünk mögött néha ébren álmodunk.
15 éve | 0 hozzászólás
15 éve | 2 hozzászólás
Ha a tavasz jön,
nézz az égre,
kékje
szemem tükrözi,
a futó felhőkben
mosolyom látod,
s ha várod,
hogy szavam halld,
akard!
s szellőként súgom
neked:
itt vagyok Veled.
Ha a nyár este
ölel magához,
álmot hoz,
vágyat ébreszt
a csillagok fénye,
kezed tedd kezembe,
érezd, hogy létezem,
érezd, hogy él
a sosem-volt
szerelem:
itt vagy Velem.
Ha az ősz
görget a világ elé
színes szőnyeget,
köd takarja a kék eget,
bús tücsök ciripel,
Te jöjj újra el,
csillag szemed,
kérő lelked
legyen újra enyém,
álmodunk:
mi ketten egyek vagyunk.
15 éve | 0 hozzászólás
Koldús vagyok,
koldulok.
megtört erőm,
temetőm
messze még,
s ha tűz már nem is ég,
parázslik az élet,
csak a lélek
az mi semmivé lett.
Nézz rám!
Vess valamit elém,
vagy rugj belém,
de ne lépj közömbösen,
ne szégyeld szánalmas létem,
helyettem,
én sem szégyenlem, hogy vagyok,
és koldúsként
alamizsnáért koldulok.
2009 július
15 éve | 0 hozzászólás
15 éve | 3 hozzászólás
15 éve | 1 hozzászólás
Erőtlen kezedből pereg a pillanat,
lassan elfogy mit a sors fukaran rád mért
közönyöd oltja a lobogó lángokat
és most fizetsz az eltékozolt álmokért.
Ne nézz vissza, múltad már a homályba vész,
ne nézz előre, utad pár lépés csupán,
csak annyit mondj: ennyi volt, így lett vége, kész!
Időd letelt, lépj át az ifjúság álmán!
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
K ö d l e p e l
14 éve | 1 hozzászólás
2010. december 21., kedd, 15:55
Szavak közt vakon tapogatunk, mi
a lélek-periféria vándorai, az érzések zsugori kufárjai.
Céltalan csavargunk, ködlepel borul ránk,
meztelen mellünk düllesszük a hazugságokban,
pőrén él mazochista voltunk a közöny jéghideg világában,
hol szégyellni kell, ha érzés ébred a nyomorgó lét felé.
Számoljuk zizzenő bankóinkat, undorodva elfordítjuk fejünk,
ha a nyomort látjuk foszlott ingében koldulni a járdaszélen,
vetünk némi aprót, s megnyugszunk, pedig csak a béna kézbe
adtunk mankót, hogy vonszolja tovább magát – utunkból.
Címkék: személyes
Utolsó hozzászólás
Tovább