Lázrózsák égnek arcodon,
szemedben könyörög a fájdalom,
mozdul kezed,
de fáradtan öledbe ejted,
érzed, már nincs mit tenned.
Az idő kíméletlen monoton ütemben
lép tovább, útja végtelen
s itt hagy minket útszéli szemétnek
kiket a felejtés rögei eltemetnek.
Senki nem figyel ránk.
Hallgatunk.
Ha lesz időnk talán elbúcsúzunk.