Kezem megremeg,
lábam béna, nem mozdul,
szemem lehunyva,
 félek hátranézni,
kitépném magam múltamból,

a jéggé dermedt álmokból.

Bámulom a éjszakát.
Szürkén foszló,
kavargó felhők között
az égen sápadt hold fáradtan vánszorog,
fel-fel sóhajt a szél,
néha hosszant jajdul,
s közben a múló idő lustán rám csorog,

bilincs mar húsomba, 

múltam árnyékként követ.

Sötét éjszaka,
felhő takarta égbolt,
magad vagy a fény.

Tüzet gyújtottunk,
fénye eget festette,
lángunk ellobbant
 
 
pernyét kavar már csak a szél
az elhamvadt tűz kiégett helyén,
szikrák marta ágak takarják a fényt
parázs haldoklik a szürke hamuban
és csak a fanyar füst maró íze
szóródik szét a hideg világban
 
 
taposd szét kedves,
oltsd ki a parazsat is,
sötétség jöjjön.

Fáj a magány
mikor csak a gondolatom
fon rád szerelmet.
Kifosztom lelked,
minden szavad bennem
rezdül tovább.
Tépkedem a távollét
lassú pillanatait,
értelmet keresek a semmiben,
kapaszkodót a lelkembe
rejtett álló-időben
/és felsejlik ölelésed testemen/ .

Árva senkik vagyunk,
szakadt gúnyában árok szélén
poros utakon kóborolunk.
Napkazán ontja ránk melegét,
szikrázó kínban izzadunk,
az estére, a hűsítő sötétre várunk.
Alattomos zöldes nyálkát
úsztató vizet merünk piszkos
tenyerünkkel szomjúzó szánkhoz.
Nem segít, csak torkunk ég
a mocsoktól még jobban
s a por gyűlik lábunkhoz.
Múltunk omladozó hegye
szakad ránk, s temet el örökre.
Lelkünkön szűk palást testünk,
ledobjuk és nyomtalanul
eltűnünk a végtelenben.

Koszorút fonsz homlokodra
és Jézusnak hiszed magad,
élvezed, hogy véred csorog arcodra.
Krisztus-előttből Krisztus-utánba tartasz,
de az is lehet, hogy éppen fordítva,

ilyen a végtelen idő játéka.

Nézz tükörbe,
s lehervadnak bőrödről a tüskék ,
kezed csak papírmassé keresztet markol,
lankán mászol, nem meredek dombra.
Színjáték csupán életed, szereped semmi,
legfeljebb vaksin átcsoszogsz a színen
mint egy félrészeg mosdatlan statiszta.

Kezemen oltottam el a csikket,
kiváncsin, mennyit birok ki dühömben.
A sercegő bőr hangját hallottam,
az égő hús szagát éreztem,
s a parázs kialudt tenyeremben.
Fájt?
Nem tudom, nem figyeltem,
mert közben a világ szakadt darabjaira
kifosztott lelkemben.

Ma könnycsepp,

 holnap emlékező mosoly.

Ma még vele,

most még a fájdalom,

nyugtalan éjben visszatérő álom.

Kezét érzed lázas homlokodon,

 csókját ajkadon.
Tükörben villan fel mosolya,

süppedő szőnyegben ott a lábnyoma,

Éjszaka csendjében suttogva szólít,

szólnál, de néma marad szád,
örök időkre

lelkeden viseled

az özvegység fátylát.

Kopasz ágak közt
őszi leveleket sodorva a földre
hűvös esti szellő kóborol.
Lenyugvó nap
halvány sugara bújik arcodhoz
színezi sápadt fáradtságát,
játékos, pajkos módon.
Hajtsd fel gallérod,
érzékeny vagy a hűvös időkre,
a szél hideget hoz ma
 és magányt az éj.
Nyugodj meg,
emlékeinket elrejtem.
A csend lesz veled,
a hallgató éjszaka.

/átdolgozott változat - 7torony/

Kormos, piszkos külváros hozott a világra,
Vérben, könnyben, mocsokban születtél.

Szárszó vitt el, temettünk.

Magot vetettél,
de a szárba szökő virágot
a burjánzó gaz megfojtja,
kevesen maradtunk,
alig-emberek,
hitünkben egy jobb világra várva.
 
Kormos, piszkos
ma is az élet,
fonnyadt fák ágain kúszik
fáradtan a fény,
köd temeti a reményeket
és
Szárszó felé
rozsdás síneken
acélkerekek alatt
fájdalmában
felsír a lélek.

Franzstadt szült, Szárszó temetett.
Vérben, könnyben, mocsokban

és magányos álmokban
a szó veled született.
Fájdalma voltál a világnak,
s pokolian fájt a világ benned.
 
 
Emberöltők követettek,
mégis szavaid a véres alkonyokban
lelkünkben visszhangzanak.
A papírforgók már szemétre vetve,
vak szemek néznek a világra,
s a látók is megvakulnak.
 
Magot vetettél,
de a szárba szökő virágot
a burjánzó gaz megfojtja,
kevesen maradtunk,

alig-emberek,

hitünkben egy jobb világra várva.

Hát gyere..
gyere és válogass!
Nyitva lelkem ósdi boltja
telezsúfolva kacatokkal,
dugig minden poros polca
megkopott emlékkel, a múlttal.
Nézz szét bátran, nagy árleszállítás!
Ma mindent vihetsz potom pénzen,
csőd előtti, végkiárúsítás.
/Ha lopsz, ma azt is elnézem/.
Itt egy igaz gondolat, alig kopott,
adj érte egy szánakozó mosolyt
s már a tiéd, szinte ingyen megkapod.
Nézd csak!
Egy kosárka őszinte szó,
mit süket füleknek ezerszer elmondtam.
Vidd!, már ez is eladó!

Most állj mellém,

add kezed még egyszer kezembe,

hajtsd le fejed és hallgassunk!

Nézzünk némán a gödörbe,

a nyirkos hantok közé!

Ott tünt el mosolyunk, ott nyugszik tegnapunk.

Nyujtsd kezed,

fogd ezt a néhány megkopott emlék rögöt,

ne sajnáld, vesd a mélybe!

Kedvesem, miért reszkettél meg? Fázol?

Miért bujjsz hozzám? Szédülsz?

Fogd a kezem, most még kapaszkodj bele!

Hallod? Dalunk foszlányait

sodorja felénk az este.

De mégsem, csak a szél

kóborol a kopasz ágak között

s őszi leveleket simít a földre,

hol éledő mag bújik s holnap életre kél.

..megállok egy húgyszagú omladozó fal előtt
a külváros peremén, ujjamat lenyomom torkomon
s az olcsó árpalével együtt életem is kihányom,
még rászólok az ablakból bámuló vénasszonyra:
- hé kislány kapj valami rongyot magadra,
és gyere, csavarogjunk egyet ebbe büdös világba',
vagy ha nem tetszik valami, akkor húzz a picsába!
légyszaros égő himbálódzik egy kutyák pisálta oszlopon
fejem felett, meg a hold röhög rajtam, na, kivárom
míg lebukik a föld alá, addig erőt gyűjtök indulni,
bár lehet, hogy még egyszer kell egy kiadóst hányni,
undorodom már ettől a kibaszott világtól,
meg legjobban egy mocskos alaktól: magamtól.

Ázott oszlopról lóg őszi maradék fonnyadt folyandár
fázósan köröz fölötte magot kutatva pici szürke madár
az este simít nyugalmat a bántóan rideg-hideg világra,

köd szitál, lebeg alá egy tavaszt váró szürke hófoltra,

a szél fest vörös csíkot felhő-torony földet söprő aljára,

ketyeg az idő, létünk csikorgó pontos-fontos órája,

megremeg ingatag alapra épített létünk, mert félünk

a talán-volt múlttól, a soha-jövőtől, temetjük reményünk.