Most állj mellém,

add kezed még egyszer kezembe,

hajtsd le fejed és hallgassunk!

Nézzünk némán a gödörbe,

a nyirkos hantok közé!

Ott tünt el mosolyunk, ott nyugszik tegnapunk.

Nyujtsd kezed,

fogd ezt a néhány megkopott emlék rögöt,

ne sajnáld, vesd a mélybe!

Kedvesem, miért reszkettél meg? Fázol?

Miért bujjsz hozzám? Szédülsz?

Fogd a kezem, most még kapaszkodj bele!

Hallod? Dalunk foszlányait

sodorja felénk az este.

De mégsem, csak a szél

kóborol a kopasz ágak között

s őszi leveleket simít a földre,

hol éledő mag bújik s holnap életre kél.

Miért csillog szemed,

könny talán mi oly széppé teszi?

Vagy csak a lenyugvó nap

halvány sugara bújik meg arcodon

színezve sápadt fáradtságát

mit majd letöröl róla a nélkülem jövő holnap?

Gyere, induljunk tovább!

Időnk ma lejárt.

A pillanat könyörtelen lép, nem pihen soha.

Hajtsd fel gallérod, érzékeny vagy

a hűvös időkre, s ma a szél hideget hoz,

s fagyos, fájó álmokat majd a magányos éjszaka.

Még utoljára betakarlak,

s egy érintés arcodra, egy simogatás,

csak mint régen, gondolatban

és aludj Kedves,

igérem, a csend lesz veled

az emlékeket elrejtem, nem zavarnak álmodban.

2009 július