Szemembe égett képed,
 bőrömre érintésed,
 lelkembe költözött a lelked,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Könnyed folyik arcomon,
 szavad szól számon,
 félem gyötrő félelmed,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Veled riadok álmodból,
 ha menekülsz fájdalmadból,
 bennem éled életed,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Érted élek s érzem -
 életed már az életem,

és

 életem már a Te életed,

fájó lelkedben érzed.

 
 
 
2009 január 02.

A pillanatot várjuk,

mikor kezem kezedhez ér,

a percet álmodjuk,

mikor ajkad csókot kér,

az első boldog órát,

mikor magamhoz ölellek,

az első éjszakát,

mikor-mint álmunkban-szeretlek,

s az első reggelt,

mikor melletted ébredek.

Hajolj közel,

hangom csak suttogó.

Nézz szemembe

-veled álmodó.

Nyújtom kezem,

-féltőn símogató.

Vigyázz lelkemre,

-örökkön lázadó.

Érezd szívem,

-érted dobbanó.

Adj helyet,

-hozzád bújni jó.

Adj időt,

-létünk múlandó.

Hajolj közel,

hangom suttogó,

kimondom: szeretlek,

nincs szebb szó.

 Felvillant arcod,

rajta

egy fénysugár

játszott,

mosolyt varázsolt

csillogó szemed köré,

vidáman táncolt,

játszott,

simogatva arcod,

szemedben nyíló

virágot

csodálta,

méz ízű ajkad

kóstolta,

huncutul füledbe

súgott,

egy szót,

alig hallhatót,

de

mi kimond

minden szépet és jót,

mire együtt dobbannak

a szívek,

mitől megszületnek a színek,

a hangok életre kelnek,

csak annyit szólt:

SZERETLEK

A téli nyárban

a reményre vártam,

hangod hallani,

kezed "megfogni",

vagy csak hallgatni,

veled álmodni.

A téli nyárban

hinni a csodában,

hogy eltűnik a "messze",

kezed - kezemben,

virágok nyílnak szemedben,

szép szerelem szívedben.

Téli nyárban

ebben a furcsa világban,

szerelmed simogatott,

szavad nyugtatott,

éltünk egy álmot:

lelkünk találkozott.

Varázsolok,

a szürke égre feletted kék-szépet,

a hideg őszi sárra élő zöld-füvet,

a kiégett mezőre színes virágszőnyeget,

a halott vizekbe csobogó életet.

Szemedbe könnyek helyére csillogást,

arcodra édes-szép mosolygást,

felém nyúló kezedre féltő simogatást,

zaklatott éjjedbe nyugtató álmodást.

Ajkaidra méz-ízű csókokat,

forró testedre izgató vágyakat,

a fájó múltra a felejtés fátylát.

Fogd kezem, járjuk a jövőnk útját.

Arcod tünt el a távolság ködében,

a hangod a hallgatás csendjében,

ölelő karod nyoma, mert elengedtelek.

Utolsó szavad visszhangzik: szeretlek.

Szemedben kihunytak most a csillagok,

de éjszaka újra ölelnek az álmok,

emlékek élednek, hangok,  fények,

virágok szemedben, mosolygó remények.

Őrizd a tüzet, a pici égő lángot,

nyújtsd kezed, s kezem megtalálod.

Megállt az idő, a percek nem múlnak,

indulj el szerelem, hazavárlak.

A fény játszik testeden,

csillagot gyújt szép szemedben,

a szerelem mosolyog rám fényében.

A fény játszik testeden,

szádon szalad, csókkal ajkadon,

megpihen melleden, a büszke halmokon.

A fény játszik testeden,

bársonyos bőröd lágyan símogatja,

szép ívű csípőd mohón átfonja.

A fény játszik testeden,

félve ér izmos combjaidhoz,

rásimulva közelít álmaimhoz.

A fény játszik testeden,

vigyázva öled mélyét kutatja,

mely nyíló virágként magába fogadja.

URAM

Teremts fényt, hogy őt láthassam,

teremts hangot, hogy szavát hallhassam,

adj színt a virágnak, hogy neki pompázzon,

adj éneket a madárnak, hogy neki daloljon,

tégy az égre csillagokat, rá ragyogjanak,

a reggeli ébredéséhez simogató napsugarakat.

Adj testet, hogy ölelését érezzem,

adj szívet, hogy őt szerethessem.

add Uram kezét óvó kezembe,

vezessem Őt, s legyek vezetve,

Adj időt, hogy örökkön vele létezzem,

hozz éjszakát, hogy vele vétkezzem,

adj megbocsájtó szép mosolyt arcára,

adj esélyt, reményt, életet a holnapra.

 Minden rólad mesél..

..a fény, a hang, a szél..

..a lélek remél, a szív fél...

minden rólad mesél.

Minden rólad szól..

..egy hívó szó a távolból..

..egy kép az álmomból..

Minden rólad szól.

Minden érted létezik..

..a szerelem veled érkezik..

..a test veled vétkezik..

Minden érted létezik.

Minden Veled született..

..az érintés: kezemben a kezed..

..a csillagfényt hozta szép szemed..

Minden Veled született.

Mindennek Te vagy az értelme..

Szív dobban, álmodban,

vágy ébred, a holnapban,

rám nevet szép szemed,

szeretve-szeretsz, érzed,

Kincsed a mosolyod,

álmodó szép arcod,

nincs többé véletlen,

álmunk már végtelen.

Szeretlek

Fényben és árnyékban,

örömben, bánatban,

lázas álmaimban,

forró vágyaimban.

Szeretlek

Az ébredő napsugárban,

a nyugtató alkonyatban,

símogató szavadban,

szerető mosolyodban.

Szeretlek

A nyári forróságban

a virág illatában,

a nyíló rózsa szirmában,

a vérvörös pompában.

Szeretlek

Véges életemben,

a végtelen reményben,

maradék hitemben,

a múlandó létben.

Szeretlek

Ne mond, hogy SZERETLEK, csak mindig érezzem.

Ne kérd, hogy szeresselek, magamtól is megteszem.

Ne akard látni könnyeim fájó csillogását,

ne kérd a multat, a jövőt, éld velem a mát !

Na akard a mindent, ha üres a kezünk,

ha a röppenő időben is csak emlékezünk.

Tüzet gyújtottál, lángokban égnek a vágyak.

A párhuzamosok a végtelenben sem találkoznak.

A holnap talán tőled  függ, a múlt nem

az álmunk érzelem, a "volt" már félelem,

menekülnél, de nem tudsz, bénán állsz,

szemétre vetnél  mindent, csodára vársz,

csodák nem léteznek, s ha nem törődsz bele

lelkedben visszhangzik az esték éneke,

monoton módon visszatér egy álom,

kezem kinyujtom - kezed megtalálom?

 A távolság, a hallgatás ma elsodort,

a hiányod fáj, gondolatom vádolt,

a szavakban ott bujkált a félelem:

Kedves, merre jársz? Nem vagy velem!

A hold néz ránk, a mi csillagunk,

a mi titkunk, s együtt álmodunk,

a holnapról, az ébredő napsugárról:

ránk köszönt, valót teremt álmainkból.

Nélküled üres órák hullnak a semmibe,

utunk ködbe vész, a végtelenbe,

létezésünk csak egy múló pillanat,

magunkban éljük ébredő vágyainkat.

Percek, órák hullanak az üres semmibe,

bántón csikorog az idő rozsdás kereke,

minden múló pillanat gúnyosan mosolyog,

keser-édes gyötrelem mikor rád várok.

Emlékek köszönnek vissza, fájón mosolyogva,

lázadón söpröm el mind, s nézek a holnapba,

Téged látlak, s szerelmed csillogó szemedben,

jöttél, nem kopogtál, s itt vagy az életemben.

Rabság vár rád, a rács szerelemből fonva,

örök bilincs, életed-életem összefonódva,

tüzet gyujtottál, lehet benne elégünk,

legyen, ám egy csodát együtt megéltünk.

 Egy nap nélküled - örökkévalóság,

létezni nélküled - fájó üres világ,

téged megtalálni - életem értelme,

veled élni - út a végtelenbe.

Hallgatsz - én veled hallgatok,

álmodsz - én veled álmodok,

szólsz - én szavadba vágok,

nevetsz - én veled kacagok.

Létezel - veled létezik életem,

szeretsz - magad vagy a szerelem,

szeretlek - veled vétkezem,

benned találtam meg mit örökkön kerestem.

A ma vagy - leszek a holnapod,

hideg világomba a tüzet hozod,

lázadó lelkem szép szóval nyugtatod,

hitem adta vissza simogató mosolyod.

Kezed kezemben - örök bilincsben,

utunk időtlen a végtelenben,

álmok világát éljük - veled-velem,

hallgatunk - ölel minket a szerelem.

Szerelem,

a szót ízlelem.

Érezd a csodát,

hallgasd a ritmusát!

Szerelem,

a szóban meglelem

önmagam - veled.

Legyen szerelem a neved!

Legyen az életed!

Édes teremtés - megérdemled.

Létezel - velem,

létezel a pillanatban,

minden születő gondolatban,

minden kimondott szóban,

a fényben, az árnyékban,

a mezőn nyíló virágban,

a tavaszi madárdalban,

létezel vágyó álmaimban,

a mában, s örökkön a holnapomban.

Magányos utam monoton folytatom,

a holnapot még némán várom,

szemem lehunyom, veled álmodom,

a csend üzenetét fájón hallgatom.

Álmok futnak a végtelen térben,

                          a múló időben,

Szétfoszlik a valóság, pőrén értelmetlen,

                                      fájón kegyetlen,

testedre vágyón fonódik ölelő karom,

                            a mindent akarom,

nyelvünk szeretkezik , szád a számon,

                                 édes őrjítő álom,

Angyal suhant át a rét fölött,

s nyomába az élet költözött,

ezer virág tárja szirmát az égre,

bódító illatát ontja a végtelenbe.

Angyal suhant át az esténken,

nyomában csillagok gyúltak az égen,

dalra fakadtak a fák, dalolnak a levelek,

lágyan, halkan dúdolják: s z e r e t l e k.

Angyal suhant át az éjszakán,

a hallgató sötétség éjfekete bársonyán,

tüzet gyújtott vágyó, kérő testünkben,

s gyönyörködött egy pillanatig szerelmünkben.

Még várok

Még hallgatok

Még félek

Még nem kérdezek

Pedig kérdésem ezerszer megfogalmaztam,

s magunkat védve ezer kiutat hagytam,

mégsem merek megszólalni, mert válaszod tudom

s azt is, hogy utunk végetért, szétfoszlik az álom.

Még remélek

Még szeretlek

Még szeretsz

Még nem engedsz

Kezemben a telefon, újjaim a gombokon,

de megbénul a kezem, megáll a mozdulatom,

míg nem kérdezek nem lehet válasz sem,

nem gondolkodok, lelkembe mar a félelem.

Kezemben kávé, ülök a teraszon,

éjvégi hajnalban az eget kutatom,

hűvös szellő símogat, a napkeltét várom,

a fényt, hogy árnyék kússzon a világon.

A kert végén napraforgó búsul fejét lehajtva,

tövében koránkelő sikló rajzol nyomokat a porba,

Fordul az öreg bolygó, napsugár kacsint arcomba,

az idő kérlelhetetlen, álmot söpörve lép a nappalba.

Megkésett éjji pillangó száll a leánderre,

színpompás lepke, most hernyó voltát feledve

örül az életnek, röpül messze a végtelenbe.

Léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba?

Élhetsz egyszerre két külön világban?

Létezhet két érzés zaklatott szívedben?

Hihetsz ezer csalódás után a szerelemben?

Várhatod a holnapot, ha a tegnap fogvatart,

ha szívedben örökre csak egy érzés maradt?

Nyújthatod kezed, ha béna a mozdulat?

Mosolyoghatsz ha felhő takarja el arcodat?

Ragyoghatnak a csillagok, ha fénytelen a szemed?

Szerethetsz, ha a fájdalom megölte a lelked?

Mondtad, mondtam, sok ezer szóban,

futó percekben, gyorsan múló órákban,

egymás szavába vágtunk, aztán nevettünk,

őszintén vallottunk, néha kicsit megijedtünk,

lelkünk kitártuk, védtelenné váltunk,

s a pillanat elhozta, már egymásra vigyázunk.

Érzem ha lelked a fájó múltban bolyong,

s érzed ha lelkemben a kínzó kétség zsong,

veled élem tested nyugtalan gyötrelmét,

s velem éled ébredő vágyam minden rezdülését.

Kezed nyújtod felém s nyúl érted kezem,

a távolság csak fogalom, Te itt vagy velem,

a pillanat megállt, az időnk szűkre szabott,

életünk jótékony módon egy esélyt adott,

a csöndes őszben mosolyt varázsolt arcunkra,

a beteljesülés igéretét forró álmainkra,

csillagokat szemedbe, méz ízét ajkadra,

a tüzet ölelésedbe, a kielégülést vágyainkra.

A  vaslogika konoksága mondja:

-állj meg álom, ne indulj útra,

 tűztengerben bolyongsz, lángnyelvek égetnek,

 vigyázz! Megölnek az írott és íratlan törvények,

 most táncba hívott a vágy, pörögve forgat,

 s ha szédülten ébredsz, feleded a lázat,

 mosolyogsz magadon, megásod sírodat,

 helyezkedsz, kicsit széttúrod a hantokat,

 fejed alá gyűröd az elkopott vágyakat,

 szemed lecsukod, eltűnik az álom.

A vaslogika kérlelhetetlen uralkodik a világon.

Add kezed, induljunk a végtelenbe,

útunk csodákon át vezet az ismeretlenbe,

égigérő fák között jár ösvényünk,

csillagok követik léptünk, s ha megpihenünk

nyíló virágok fonnak ágyat körénk,

fák susogása, madárdal a zenénk,

takarónk a símogató, aranyló  napsugár,

mely meztelen testeden huncut táncot jár.

Kezed rezdülését figyelem,

a fájdalmat szemedben,

érzem tested gyötrelmét,

védtelen kis-madár vergődését,

bennem él lelked nyugtalansága,

szíved vágyó dobbanása,

minden sejtemben létezel,

veled bűnhődök ha vétkezel,

léted magamra vállalom,

benned önmagam megtalálom.

Megtörte a csendet szép szavunk,

színekkel telt meg szürke világunk,

érzem, s érzed, ma újra álmodunk,

feledjük a múltat, ismét él vágyunk.

Lám, így fut velünk a képzelet,

feledve a multat, élnénk az életet,

de könny csillan szép szemedben,

s feljajdul még a múlt lelkedben.

Mint párhuzamosok a végtelenben,

úgy találkozott sorsunk, s itt vagy velem.

túl a lázas ifjuságon, megélve ezer csodát,

őrizve lelkünkben jót s rosszat, éljük a mát,

kezed kezemben, fejed vállamra hajtod,

féltőn ölellek, s megnyugtat ölelő karod.

Ölel kettőnket a néma hallgatás,

mosolyod szól hozzám, s a csillogás

vágyó szemedben, forró tested üzen:

-légy velem, sorsunk egy, maradj mellettem.

Hallgatunk, őrizzük multunk emlékeit,

lelkünkbe zárjuk esendő létünk pillanatait.

Újra és újra, ezerszer megfogalmazzuk,

úgy véljük rátaláltunk, aztán eldobjuk,

s kezdjük előlről, szőjük a szavak pókhálóját,

hogyan is mondjuk ki életünk álmát.

Kutatjuk mi az mi mosolyt varázsol,

melyik hang mi legszebben dalol,

mi az mi visszhangra talál lelkedben,

mi az mi csillagfényt gyújt szemedben?

S oly egyszerű a recept:

Vedd a tavaszi szellő lágy símogatását,

a májusi éjszaka bódító orgona illatát,

a nyári esték vágyakat ébresztő forróságát,

az őszi lombhullás színes forgatagát,

tedd hozzá életed legszebb pillanatait,

magányos éjszakáid mindent akaró álmait,

karod óvó, féltő szorítását,

tested mindent elégető vad vágyát,

pár cseppet a szeretkezés verítékéből,

a feszülő ágyék végtelen erejéből,

tedd mellé mosolyod, szemed csillogását,

a magány kérő, kolduló jajkiáltását,

a reményt a holnapban, a "velem vagy" pillanatát,

s minden szépet és jót, minden szív álmát,

s ha így együtt van,

add a szót a szádra - óvatosan,

mert mit kimondsz törékeny, mint a sebzett lélek,

s halkan csak annyit mondj:  - SZERETLEK

Vége a napnak.

Rád nevet a lenyugvó napsugár,

hosszabbak az árnyak, az idő siet már,

hűvös esti szellő simogatja fáradt arcod,

az éjszaka hív, küld édes álmot.

Álmunkban ébred béklyót szaggatva testünk,

egymásra találva, mindent feledve, szeretkezünk.

Tegnap temettünk, s temettük magunkat,

tűzre vetettük reménytelen álmainkat,

féltünk, menekültünk, éltünk a múltban,

jártunk a semmiben, nem hittünk a holnapban.

S egy pillanat ránk csodálkozott,

szívünk dobbant, lelkünk találkozott.

 Add mosolyod, hogy rád nevessek,

nevess, hogy magamhoz öleljelek,

ölelj, hogy szerethesselek,

szeress, hogy létezzek !

Nyújtsd kezed, hogy megfogjam,

fogd kezem, hogy álmodjam,

álmodd velem, hogy miénk az éjszaka,

nevető szemed az ég legszebb csillaga.

Karod bilincsként fonódjon, legyek rabod,

légy az istennőm, ha úgy akarod,

leszek a mád, a holnapod,

szeretkezésünk lázában égessük el a tegnapot !

Legyek a pillanat s légy Te az idő,

légy arcomon a mosoly, s legyek én az erő,

legyek kiért élni kell, s légy Te az életem,

öleljen bennünket a végtelen tűz, a szerelem.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár,

holnap ajtónkon az ősz kopog már,

színes szőnyeget görget lábunk alatt,

csönddel fonja át éjszakáinkat.

A halvány napsugár ködfátylon tör át,

majd a múló időben megrázza magát,

nevet ránk a nap, szellő símogat,

s ajkamon érzem forró csókodat.

Elmúlt felettünk

a lázas tavasz, el a hosszú nyár,

életünk a nyugodt őszben sétál,

léptünk lassú, de álmunk  forró,

lelkünk tiszta, testünk újra vágyó.

Kezed fogom, mosolyod csodálom.

Miért nem hiszünk igaz hittel,

miért kiszámított érdekekkel?

Miért mérlegel a szív ha dobban,

miért mozdul a kéz kérőn, akaratlan?

Ha az éjszaka vágyat ébreszt testedben,

miért tűnik az el a reggel fényében?

Ha lelked megnyugvást talál velem,

miért nem fogod meg kinyújtott kezem?

Hívnál, de a szavak némák maradnak,

lépnél de lábaid nem mozdulnak.

Jöttöd várom, vigyázok rád, féltelek,

talán, egyszer, kimondod: szeretlek.

Azt mondod: vétkezek !

Azt mondom: csak szeretlek!

Miként Te is, én is bűnt érzek,

pedig csak kinyílt két szerencsétlen lélek.

Szíved dobbanására válaszolt szívem,

s rácsodálkozunk: él a szerelem.

Félünk még, félünk tovább-lépni,

túléltük a múltat, merjük a jövőt remélni?

Szemünk lehunyva, tétován mozdul kezünk,

s a bűnt magunkra vállalva - vétkezünk.

Rohantak a fák s az útjelző oszlopok,

elől egy nyárfa, hátul egy tölgy kullogott,

kajla sorompó bóbiskolt álmosan,

a bakter engedte le ráérős komótosan.

Versenyt futunk a kanyargó szerpentinnel,

völgynek le, hegynek fel, lendülettel,

velünk rohan az idő is, sarut hiába dobunk,

száguld a pillanat, útjába nem állhatunk.

A lassító jel gúnyosan az égre mutat,

nyílt a pálya, szűkre szabva találkozásunkat.

Az ezerszer átgondolt mondatokat nem találom,

csak kezed szorítom, csak mosolyod csodálom.

Vággyal teli éjszaka,

          zsongító dallama,

                    lágyan ölel magához.

Csillag szemed tüze,

          csókod édes íze,

                  sodor álmainkhoz.

Távoli tüzek gyúlnak,

          csillagok  dalolnak,

                  hold bújik a felhők mögé.

Forró ölelésed vár,

          a pillanat ijedten megáll,

                    a végtelen éj  a szerelemé.

Kezed kértem - nyújtottad,

szíved hívtam - lelked adtad,

nevető szemed, mosolyodat,

símogató szavad, édes csókodat,

adtad önmagad.

Nem tudtam létezel - de rád vártam,

nem ismertelek - mégis hozzád szóltam,

hol jártál - talán csak álmomban,

bennem éltél - a vágyaimban,

adtam önmagam.

Rád találtam - rám találtál,

szóltam - hozzám szóltál,

fölébredtünk - s álmodunk,

egy érintésre várunk,

találkozunk

és adjuk önmagunk.

Buja rózsa vérvörös szirma,

tüskéje hasít jelet arcomra,

nyáresti szellő pihentető hűse,

orkánná változón söpör félre,

madárdal trilla, édes muzsika,

üvöltve támad, ideget szaggatva,

simogató ujjad, nyugtató érintésed,

acélbilincsként fonódik karomra kezed,

forró tested, vággyal nyíló öled,

lángtengerré izzott, eléget.

Vérvörös rózsa nem illatozik,

szirma sem hullik, viaszból gyúrták,

énekes madár nem trillázik,

szárnyszegetten aláhullik , kőből faragták,

egymást keressük még álmainkban,

de szerelmes szívünk nem dobban,

a hideg értelemben jéggé fagyott,

s felriadunk,

a hazugság mindent széttaposott.

Megfogtad kezem, s szóltál:

    légy a szerelem,

    rád vártam, induljunk, gyere velem,

   járjuk be a szerelem édes illatú ösvényeit

   kerüljük el a múlt fogvatartó csapdáit,

   éljünk a mában, egy csodás világban,

   a csók, az ölelkezés mámorában.

Megfogtad kezem, s szóltál:

   légy örökké velem,

   csak mosolyod, simogató mozdulatod kérem,

   kezed járja be testem minden rejtett zugát,

   csókolj, szeress, éld át velem az ölelkezés lázát,

   ölelj magadhoz, váljék egyé testünk

  gyere szerelmem, ez legyen a mi estünk.

Gyere

szabadits ki az emlékek világából,

űzd el a sötétséget az örök éj-homályból,

adj erőt, teremts nekem egy új világot,

ébressz fel, űzd el a gyötrő álmot,

fogd meg kezem, vezess a világban,

adj hitet, reményt az igaz szóban,

szeress, hogy újra szerethessek,

légy velem igaz, hogy újra ember lehessek.