Jön az éjjel álmodón,

öregmama dúdolón,

unokának altatón,

szeretőnek mindent vágyón,

félelemnek reggelt várón,

haragosnak bocsátón,

elválónak visszavárón,

öregeknek virrasztón,

betegeknek gyógyulón,

égő tűznek lobogón,

zsarátnoknak parázslón,

szép testednek simítón,

jó lelkednek nyugtatón.

Még csak egy felsejlő látomás,

de az idő könyörtelen, nincs megállás,

lépni kell tovább, cipelve terhünk,

vágyunk, remélünk, félünk de élünk.

Lábunkon bejárt utunk pora,

a mérhető idő mérhetetlen fájdalma,

megbánt bűneink, átélt örömeink,

létező valóságunk, temetett reményeink.

Tűzforró éjszakák, jéghideg ébredések,

megküzdött, megélt, elvetélt remények,

testünkben vad szeretkezések és megunt ölelések,

szívünkben a vágy s hozzá megtisztult lélek.

Mint párhuzamosok a végtelenben,

úgy találkozott sorsunk, s itt vagy velem.

túl a lázas ifjuságon, megélve ezer csodát,

őrizve lelkünkben jót s rosszat, éljük a mát,

kezed kezemben, fejed vállamra hajtod,

féltőn ölellek, s megnyugtat ölelő karod.

Ölel kettőnket a néma hallgatás,

mosolyod szól hozzám, s a csillogás

vágyó szemedben, forró tested üzen:

-légy velem, sorsunk egy, maradj mellettem.

Hallgatunk, őrizzük multunk emlékeit,

lelkünkbe zárjuk esendő létünk pillanatait.

Újra és újra, ezerszer megfogalmazzuk,

úgy véljük rátaláltunk, aztán eldobjuk,

s kezdjük előlről, szőjük a szavak pókhálóját,

hogyan is mondjuk ki életünk álmát.

Kutatjuk mi az mi mosolyt varázsol,

melyik hang mi legszebben dalol,

mi az mi visszhangra talál lelkedben,

mi az mi csillagfényt gyújt szemedben?

S oly egyszerű a recept:

Vedd a tavaszi szellő lágy símogatását,

a májusi éjszaka bódító orgona illatát,

a nyári esték vágyakat ébresztő forróságát,

az őszi lombhullás színes forgatagát,

tedd hozzá életed legszebb pillanatait,

magányos éjszakáid mindent akaró álmait,

karod óvó, féltő szorítását,

tested mindent elégető vad vágyát,

pár cseppet a szeretkezés verítékéből,

a feszülő ágyék végtelen erejéből,

tedd mellé mosolyod, szemed csillogását,

a magány kérő, kolduló jajkiáltását,

a reményt a holnapban, a "velem vagy" pillanatát,

s minden szépet és jót, minden szív álmát,

s ha így együtt van,

add a szót a szádra - óvatosan,

mert mit kimondsz törékeny, mint a sebzett lélek,

s halkan csak annyit mondj:  - SZERETLEK

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

mond velem ritmusban,

fogd kezem szerelem,

öleljen a végtelen.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

mártózom a hangodban,

mosolyod símogat,

kimondjuk az álmokat.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

ölelj át álmodban,

bújj hozzám kedvesem,

légy Te a szerelem.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

eljöttél, rád vártam,

pörgettem az éveket,

hogy itt legyek Te-veled.

Dam-dam-dam-tam-ta-ram

itt vagy a holnapban,

nevető szép szemedben,

életem két kezedben.

Fáradtan mozdulok, már utam végén járok,

nem hajt az idő, elnéző, ha néha megállok,

megtörlöm homlokom, vaksin hunyorgok,

ölel a magány néma csöndje, hallgatok.

Út szélén kő-Krisztus, keresztre feszítve,

sajnálnom kellene, elé térdelni vezekelve.

Nézd el Uram, hogy nem hajlik fájó térdem,

Te már  pihensz, de én cipelem keresztem,

s az én utam - Uram - furcsa, mindíg hegymenet,

...mond... miért adtál ilyen kegyetlen életet?

Ablakot nyitsz  a világra,s  mögötte csak diszlet vár,

ígéred a  holnapot de az idő bénultan áll..

Vége a napnak.

Rád nevet a lenyugvó napsugár,

hosszabbak az árnyak, az idő siet már,

hűvös esti szellő simogatja fáradt arcod,

az éjszaka hív, küld édes álmot.

Álmunkban ébred béklyót szaggatva testünk,

egymásra találva, mindent feledve, szeretkezünk.

Tegnap temettünk, s temettük magunkat,

tűzre vetettük reménytelen álmainkat,

féltünk, menekültünk, éltünk a múltban,

jártunk a semmiben, nem hittünk a holnapban.

S egy pillanat ránk csodálkozott,

szívünk dobbant, lelkünk találkozott.

Oltom a tüzet, néha mégis fellobban,

füst száll az égre, parázs lapul a hamuban,

a tegnap titka megbújva itt rejtőzik a mában,

itt vagy a lelkemben, testemben, vágyamban.

Vakon nézek a világba, csak mosolyod látom,

a múló időt már nem érzem, csak jöttöd várom,

a néma éjszaka magánya kínoz, kerül az álom,

a csend dobol lelkemben, magam nem találom.

/2009.07.26/

 Add mosolyod, hogy rád nevessek,

nevess, hogy magamhoz öleljelek,

ölelj, hogy szerethesselek,

szeress, hogy létezzek !

Nyújtsd kezed, hogy megfogjam,

fogd kezem, hogy álmodjam,

álmodd velem, hogy miénk az éjszaka,

nevető szemed az ég legszebb csillaga.

Karod bilincsként fonódjon, legyek rabod,

légy az istennőm, ha úgy akarod,

leszek a mád, a holnapod,

szeretkezésünk lázában égessük el a tegnapot !

Legyek a pillanat s légy Te az idő,

légy arcomon a mosoly, s legyek én az erő,

legyek kiért élni kell, s légy Te az életem,

öleljen bennünket a végtelen tűz, a szerelem.

Szóltál?                          Játék a szavakkal.

Kezed nyújtottad? Játék a mozdulatokkal.

Mondtad szeretlek?     Játék a lelkemmel.

Velem vagy?            Játék a szerelemmel.

Mondtad: örökké?             Játék az idővel.

Találkozunk?              Játék a végtelennel.

Várok rád?                  Játék a türelemmel.

Enyém vagy?             Játék az életemmel.

Rád találtam?              Játék a képzelettel.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár,

holnap ajtónkon az ősz kopog már,

színes szőnyeget görget lábunk alatt,

csönddel fonja át éjszakáinkat.

A halvány napsugár ködfátylon tör át,

majd a múló időben megrázza magát,

nevet ránk a nap, szellő símogat,

s ajkamon érzem forró csókodat.

Elmúlt felettünk

a lázas tavasz, el a hosszú nyár,

életünk a nyugodt őszben sétál,

léptünk lassú, de álmunk  forró,

lelkünk tiszta, testünk újra vágyó.

Kezed fogom, mosolyod csodálom.

május 22.

Megszülettem,

/erről nem tehettem/,

hittel, reménnyel jöttem a világra,

tiszta lélekkel, szépre, jóra várva.

Éltem a végtelent, vártam a csodát,

hittem az igazat, a szív szavát.

Megszülettem,

s lassan magam megismertem.

május 23.

ma meghaltam,

magam akartam,

ma valamit Tőled kaptam,

ügyetlen kézzel felcsatoltam,

mint létünk életünkre úgy fonódik karomra,

viselem míg utam nem ér a végére, a pokolba.

Emlékszem anyám szavára: "rendet rakok,

minden lomot, kacatot kidobok".

S felfordult a lakás, mindent kipakolt,

órákon keresztül serényen rámolt,

időnként meg-megállt - hallottam szavát:

- ez még szegény apámé volt, ez a kiskabát,

- ezt anyám viselte. S gondosan becsomagolta

a vásári karkötőt. Kezében egy pohár, csorba

már ismertem történetét: esküvőjéről származott.

S pakolt anyám, közben mérgesen morgott:

- minek ez a sok lom, egyszer úgyis kidobom !

Miért nem hiszünk igaz hittel,

miért kiszámított érdekekkel?

Miért mérlegel a szív ha dobban,

miért mozdul a kéz kérőn, akaratlan?

Ha az éjszaka vágyat ébreszt testedben,

miért tűnik az el a reggel fényében?

Ha lelked megnyugvást talál velem,

miért nem fogod meg kinyújtott kezem?

Hívnál, de a szavak némák maradnak,

lépnél de lábaid nem mozdulnak.

Jöttöd várom, vigyázok rád, féltelek,

talán, egyszer, kimondod: szeretlek.

Ma csak azt érzed: végetért,

csak az számít hogyan s nem a miért.

Sebzett lélekkel de el kell vállnunk,

mert az idő s a hazug szó széttépte álmunk.

Ma nem érzel fájdalmat, jött az új izgalom,

minden érzés elmúlik egyszer s nincs irgalom,

ha csak játék, a vesztes mindent megfizet,

a győztes nevet s nem ismer kegyelmet.

Nagy kassza volt a tét, bedobtam mindenem,

ami maradt nem más mint semmi kis életem.

Holnap neked nevet az ébredő napsugár,

ezer új érzés mind-mind reád vár,

a rohanó időben izgalmas új pillantok,

és elmúlnak a fájó zaklatott álmok,

csak néha rezdül meg az emlékezet,

nem akarod, de mégis érzed az elmúlt időket,

egy dallam néha visszatér a néma csendben,

menekülnél, de veled vagyok s Te itt élsz bennem,

s kettőnkben - örök időkig,

egy elhazudott szerelem.

Azt mondod: vétkezek !

Azt mondom: csak szeretlek!

Miként Te is, én is bűnt érzek,

pedig csak kinyílt két szerencsétlen lélek.

Szíved dobbanására válaszolt szívem,

s rácsodálkozunk: él a szerelem.

Félünk még, félünk tovább-lépni,

túléltük a múltat, merjük a jövőt remélni?

Szemünk lehunyva, tétován mozdul kezünk,

s a bűnt magunkra vállalva - vétkezünk.

Rohantak a fák s az útjelző oszlopok,

elől egy nyárfa, hátul egy tölgy kullogott,

kajla sorompó bóbiskolt álmosan,

a bakter engedte le ráérős komótosan.

Versenyt futunk a kanyargó szerpentinnel,

völgynek le, hegynek fel, lendülettel,

velünk rohan az idő is, sarut hiába dobunk,

száguld a pillanat, útjába nem állhatunk.

A lassító jel gúnyosan az égre mutat,

nyílt a pálya, szűkre szabva találkozásunkat.

Az ezerszer átgondolt mondatokat nem találom,

csak kezed szorítom, csak mosolyod csodálom.

  ......

  A távolság végtelen,

  a vágy féktelen,

  a láng perzselő,

  a jég dermesztő,

  a halál kegyetlen,

  rideg az értelem,

  a fény vakító,

  a csönd andalító,

  .....

  így jönnek szánkra a nagy szavak,

  mondjuk, s nincs egy őszinte gondolat,

  nincs egy nyugodt perc, egy pillanat,

  mikor átgondoljuk dolgainkat,

  mert félünk, hogy valamiről lemaradunk,

  s ha nem ismételjük, meghal a vágyunk,

  mintha jussunk lenne a szó: szeretlek,

  amit semmivé csépelnek az ismétlések.

Vággyal teli éjszaka,

          zsongító dallama,

                    lágyan ölel magához.

Csillag szemed tüze,

          csókod édes íze,

                  sodor álmainkhoz.

Távoli tüzek gyúlnak,

          csillagok  dalolnak,

                  hold bújik a felhők mögé.

Forró ölelésed vár,

          a pillanat ijedten megáll,

                    a végtelen éj  a szerelemé.

Gondolkodom.

Borostás arcom a tenyerembe támasztom,

/Rodinra kacsintok: barátom mégis legyen kompozíció,

álljon a pokol kapujában a Gondolkodó !/

Lustán figyelem az időt, csak "úgy" vagyok,

talán valami nagy csodára várok,

kezemben egy jéghideg sör,

minden jó - csak a senki létem gyötör,

a képzelet és fantázia kézenfogva viháncol,

/meg egy légy is a poharam szélén táncol/.

Keresek, kutatok és sehol egy gondolat,

valami elűzte a szép színes álmokat,

rozsdásan kattog az idő /melegszik a söröm/,

magamon vigyorgok?

Mozdultunk - aztán félúton megálltunk,

szóltunk - vagy csak szólni akartunk,

a magány fogta kezünk a változástól félve,

vágyó, kérő testünk  néma csönd ölelte.

Emlékek közt élünk, a holnaptól  félünk,

meggyötört lélekkel nehezen lépünk.

Álmodunk az újra ébredő égető tűzről,

az éj-sötétjét elsöprő reggeli fényről.

az együtt-veled befogadó megértésről,

egy csendes, alkony-esti szerelemről.

Félünk mindentől, minden változástól,

még félünk az őszinte, kitárulkozó szótól,

 csak magunknak mondjuk némán:

- hol voltál Kedves?...mióta vársz rám?

Kezed kértem - nyújtottad,

szíved hívtam - lelked adtad,

nevető szemed, mosolyodat,

símogató szavad, édes csókodat,

adtad önmagad.

Nem tudtam létezel - de rád vártam,

nem ismertelek - mégis hozzád szóltam,

hol jártál - talán csak álmomban,

bennem éltél - a vágyaimban,

adtam önmagam.

Rád találtam - rám találtál,

szóltam - hozzám szóltál,

fölébredtünk - s álmodunk,

egy érintésre várunk,

találkozunk

és adjuk önmagunk.

Ma könnycsepp, holnap fájó mosoly.

Ma még vele, most még a fájdalom,

arca minden éjjel visszatérő álom,

kezét érzed lázas homlokodon,

álmodban csókját, vágyó ajkadon.

Még előveszed reggel a megszokott csészét,

még kihúzod az asztalnál a székét,

aztán rádöbbensz: már nincs veled,

nélküle éled a múló perceket.

Érzed, mögötted áll, némán figyel,

riadtan megfordulsz : - miért tünt el?

Pedig ott van veled, a tükörből néz rád mosolya,

ott van a süppedő szőnyegben a lábnyoma,

megint összegyűrte maga alatt a lepedőt,

hiába maradtál egyedül, mindenben keresed őt.

Nő vagyok és anya,

szültem királyt, szültem szolgát,

s szolgáltam mindig a teremtés urát,

adtam lelkem hitét, testem tüzét,

őszinte mosolyom, szemem csillogó fényét.

Hallgattam ha szólnom nem volt szabad,

felsírtam ha fájt; a jajszó kifakad,

féltem, reméltem, kértem, könyörögtem,

s a szép szóra, a jóra boldog volt életem,

szerettem, öleltem, jajongva szültem,

örültem, s néha konokul tűrtem.

A leszálló nappal bújtam hozzád,

kereste kezem kezed, szám a szád,

vággyal égő ölem a büszke férfit,

testem a mindent adó-kapó tűz pillanatait.

Ember vagyok

              lázadok.

Istent valahol régen elveszítettem,

s Isten is elengedte erőtlen kezem.

Gyarlóságom szégyenkezve takargatom,

s csak titokban, félve álmodom.

Ember vagyok

             rohanok.

Magam mögött hagyok minden szépet,

a nyíló virágot, illatát, a kék eget,

a csönd nyugalmát, az otthont teremtő tűz lángját,

a szív vágyó dobbanását, a dal ritmusát.

Ember vagyok

            fáradok.

Már nem gyötörnek kínzó álmok,

béna újjaimmal csak semmit markolok,

gerincem megtörve, erőtlen tétován mozdulok,

élem az örök mát, nem várva holnapot.

Buja rózsa vérvörös szirma,

tüskéje hasít jelet arcomra,

nyáresti szellő pihentető hűse,

orkánná változón söpör félre,

madárdal trilla, édes muzsika,

üvöltve támad, ideget szaggatva,

simogató ujjad, nyugtató érintésed,

acélbilincsként fonódik karomra kezed,

forró tested, vággyal nyíló öled,

lángtengerré izzott, eléget.

Vérvörös rózsa nem illatozik,

szirma sem hullik, viaszból gyúrták,

énekes madár nem trillázik,

szárnyszegetten aláhullik , kőből faragták,

egymást keressük még álmainkban,

de szerelmes szívünk nem dobban,

a hideg értelemben jéggé fagyott,

s felriadunk,

a hazugság mindent széttaposott.

Nevess publikum, mint a fergeteg,

kacagj bátran, hisz megvetted jegyed,

féltél az előbb - ment a saltó-mortale,

majd tátottad szád - az állatseregletre.

A műsor folyik, nincs fennakadás,

jön a folytatás, s közben ki lenne más?

mint kifestett arccal, spotlámpák fényében,

szakadt gúnyában, nyolcvanas cipőben,

a vidámság tárgya: a bohóc, nevess hát,

enged ki mérged, csapj víg hahotát,

nézd! hasra esem,  fűrészpor képemen,

orrom, fülem óriás, monokli szememen.

Nyújtom kezem, kezed keresem,

miért hiszed, hogy nélküled létezem?

Úgy hívtál, s most fáj: SZERELEM.

Mosolygott a világ, s jött a félelem.

Jött a hazug szó, a csontig hatoló fájdalom,

a kegyetlen sötét éj, az eltűnő álom,

megállt az idő egy hazugságon,

ököllel vágok a múltba, szétdobálom,

vakon taposok a fakult emlékeken,

az elfoszló semmiben a léted keresem,

tüzet raktam, mindent elégettem,

éltem, léteztem, reméltem, szerettem.

A múlt szomorúan figyel,

a jövő messze elkerül.

Nem lehet minden nap búcsúzni,

döntöttél, fáj, de el kell fogadni.

Nem lehet könnyet ejtve mosolyogni,

elhagytál, már nem szabad visszahívni.

Talán egy mozdulattal búcsút inteni,

a magányos éjjeken rád emlékezni,

keserűn megtanulni nem-szeretni,

tanulni a lehetetlent: Téged elfeledni.

Megtanultál hazudni, megtanultál becsapni,

megtanultál hazudva mosolyogni,

megtanulok hallgatni, halottként élni,

megtanulok nem-szeretni, feledni.

Tűz éget, láng lobban,

kéz mozdul, láb dobban,

szó hallik, csak halkan,

minden él a ritmusban.

Száj csókol, kar ölel,

szív dobban, szív felel,

hívlak még, jössz-e el?

Dalol a vers, énekel.

Szem csillan, vágy ébred,

létezek, csak veled,

légy velem, nyújtsd kezed,

adom életem, elveszed?

Hang csattan

Húr pattan

Láb dobban

Álmunkban

Gyorsul a tánc, ritmusban,

járjuk hát, szakadatlan.

Fogd kezem, pörögjünk,

zárd szemed, repüljünk,

ma mindent  felejtsünk,

ropjuk  a táncot,

szerelmet temessünk!

A könnycsepp arcodon csillogó drágakő,

mosolyod a tavaszi virágzó mező,

sóhajod a leszálló nyáresti alkonyat,

nevetésed a hajnali friss harmat,

csókod íze az érő gyümölcs zamata,

ölelésed az éjszaka lágy bársonya,

az idő veled a percek, órák rohanása,

érintésed az életet adó fény teremtő sugara,

halk szavad a szerető lélek éneke,

veled a szerelem az éltető tűz melege......

Kezed elengedve..

véget ér a végtelen

az idő is megáll csendesen,

a nap egy helyben mozdulatlan,

az éjszaka kínzó, álmatlan,

a kolduló kéz üresen marad,

csitul a szív, elfárad,

néma a szó, üresen cseng,

szürke a fény, csak dereng,

üres a lélek, meghalt a jó,

felsejlik halkan a sírató....

HALLGATOK

Már nem lázadok,

    már semmit nem várok.

Ijesztő hűvös nyugalom

fon béklyót vágyaimra,

az elválás fájdalma költözött álmaimba.

Már nem lángolok,

    kialvó hideg láng vagyok.

A fénytelen sötét éjszaka

 ölel kegyetlen gúnnyal.

Kettesben vagyunk az elmúlással.

Már nem szólok,

   hitem eldobva hallgatok.

Halk szavad felsejlik a csendben,

könnyed a drágakő csillogása,

az alig-tegnap, de már régmúlt látomása.

Már béna mozdulatom,

   kezem mozdul, érintésed mégsem várom.

TEMETETLEN

Azt kérded: - elmentél?

Azt mondom: - elűztél!

Azt mondod: - elhagytál!

Azt kérdem: - itt voltál?

Rám szóltál: - mit tettél?

Sóhajtom: -szerettél?

Kérdeztem, kérdeztél.

Hallgattam, feleltél?

Hallgattunk, hallgatunk.

A tegnapról álmodunk.

Álmunkból ébredünk?

Vágyakat  temetünk!

Véget ér a végtelen?

Halott szerelem temetetlen!

Fénytelen éjben, meztelen lélekkel,

nesztelen csendben, meggyötört szívvel,

mozdulatlan testtel, összetett kézzel,

lehunyt szemmel, küzdve az emlékekkel,

elmosódott képek, elszállt remények,

eltünt mosolyok, felszáradt könnyek,

kifakult színek, hang nélküli énekek,

örömtelen születések, fekete temetések,

kínzó éjjelek, gyötrő ébredések,

elmúlt tegnapok, nem létező holnapok,

kővé dermedt virágok, reménytelen álmok,

elhallgatott szavak, félbemaradt mondatok,

őszinte gondolatok, kimondott hazugságok.

CSAK EGYSZER...

Írok, s jönnek a nagy szavak,

a józanság s értelem némán hallgatnak,

szállok képzeletem féktelen szárnyán,

szemem lehunyom, a csodát várván,

ölellek, s még-még-még ezerszer,

egyszer, tízszer, százszor, ezerszer.

Az értelem szól halkan: EGYSZER,

csak egyetlen egyszer fogd meg kezét,

csak egy ébredő reggel lásd álmos szemét,

csak egyszer szóljon hozzád első halk szava,

csak egyszer érintsd arcát simogatva,

érezd bőre illatát, lágy bársonyát,

karja ölelését, teste féltő hozzád simulását!

Mond el

Mond el a vaknak a fényt,

add a csalódott szívnek a reményt,

játsz csodás dallamot a süketnek,

légy Te istennője a hangnak, a fénynek.

Legyél a május éj orgona illata,

friss hegyi patak nyugtató  csobogása,

legyél a felkelő nap első sugara,

legyél a leszálló éj megnyugvása.

Legyen kezed a vágyat ébresztő érintés,

a hozzád vezető út a semmiből menekülés,

simogatásod a lelket gyógyító érintés,

halk szavad, mosolyod, az értem élő féltés.

Elhalt a szó, meghalt a jó,

ne ejtsünk könnyeket, nem kell sirató,

ne gyújtsunk gyertyát, hideg a lángja,

kialudt a tűz, vele lelkünk minden álma.

Elhalt a szó, meghalt a jó,

kihunyt a fény, s a múlandó

idő kerekei kattogva megállnak,

dermedt álmaink jövőt már nem várnak.

Elhalt a szó, meghalt a jó,

egy sóhaj száll messzire, talán az utolsó

s válik semmivé a végtelen térben,

Ámort temetjük, nincs többé Isten.

Elhalt a szó, meghalt a jó,

merre indulunk, s mi az útravaló?

                                 TÉPETT EMLÉKEK

Ismered az érzést, a halál előtti pillanatot,

mikor a fájdalomból menekülve a megváltást várod?

Ismered a fájdalmat, mikor kitépik szíved,

mikor nevetve  teszed félre gyötrelmes életed?

Élted már át, mikor kilépsz önmagadból,

és felcsendül egy hang a messzi távolból,

némán, csak sejtjeidben keltve visszhangot,

mikor egy üres, fagyott  világ temeti álmod?

E M L É K S Z E L ?

Emlékszel az első szóra?
az első, meglepődött mondatokra?
mit magunkban fogalmaztunk,
             s még csak magunknak:
Ki vagy? Hol jártál eddig, hogy nem láttalak?

Emlékszel az első beszélgetésre?
A kigondolt mondatokat elcsaptuk félre,
s izgatottan egymás szavába vágtunk,
vagy zavartan, nagyokat hallgattunk.

Emlékszel, mikor először láttalak,
s pillanat alatt szívembe zártam mosolyodat?
Csillogó szemed, önfeledt nevetésed,
odaadó, simogatón szerető figyelmed.

SZERETLEK /jabusokban/

Ma hiszek a jóban, egy álomvilágban

Ma hiszek a világban, mert reádtaláltam

Ma várom a holnapot, mert két kezem fogod

Ma mondom a szót, mert figyelve hallgatod.

Mosolyod látom és csillogó szép szemed

Mosolyod várom, töröld le a könnyeket

Mosolyod üzen: széppé teszem életed

Mosolyod várja, nyújtsam át a lelkemet.

Legyek Faust, ki Érted pokolra száll

Orfeusz, ki Kharon ladikjában muzsikál

Legyek szánalmas koldus, ki utca sarkon áll

Legyek egy utolsó sóhaj, mi égre száll.

SZERETLEK

Gyűlölve szeretlek.

Lélekben kifosztva

koldusként a végtelenben kereslek,

vágyaim gúzsbakötve,

szaggatnak szét az emlékek.

Az égigérő falak leomlanak

s maguk alá temetnek.

Ha temetsz, tedd mosolyogva,

visszhangozzon minden rög lehulva

lelked bezárt világában,

s legyek egy felsejlő jaj-szó álmodban.

Lettem volna az értelmetlen érzelem,

s lettél az érzelem nélküli értelem.

Éltem, léteztem, szerettem, reméltem,

s lettem

egy jéggé fagyott könycsepp szép szemedben.

Meztelen lélekkel, kifosztva állok,
valami földöntúli csodára várok,
szemem behunyva, lelkem indulna világgá,
de csak a monoton idő kérlelhetetlen múlása
tép, szaggat, őröl az enyészet porává.

K e r e s l e k

Fényt keresek az éji homályban,

egy mozdulatot e fagyott világban,

hangod visszhangját a néma csendben,

mosolyod nyomát kopott emlékeimben,

sóhajod a köröttem dúló viharban,

könnyeid a reggeli friss harmatban,

néhány pillanatot a rohanó időben,

létezésed elfoszló nyomát a végtelenben.

Most veled,
  vagy ellened?
Most velem
  vagy ellenem?
Szív dobban
  láng lobban.
Tűz éget
  adj kegyelmet!
Szólj egy szót
  mond a valót!
Kérd a lehetetlent
  mit a képzelet teremt!
Rád várok
  elhoznak az álmok.
Vagy béklyó a való
  és hazug a szó?
Mire e játék
  lásd pereg a festék?
Most veled
  vagy ellened?
Most velem
  vagy ellenem?

Elhallgatott szavak

Léteznek örökké elhallgatott szavak,

érzések, melyek a végtelenig a lelkünkben maradnak,

csókok melyek ajkunkon válnak semmivé,

ölelések, melyek sorsa az enyészeté,

igéretek, melyek eleve hazugságok,

gyötrelmes, magányos éjjeken feltörő kínzó álmok,

létezik a pillanat, mikor azt suttogom:

/csak magam elé, csak magamban, halkan/..feladom,

hisz tüzet raktam, óriásit, égig ér a lángja,

testem még él, de lelkem hallgat, hamuvá válva,

az idő szele söpör el minden megkopott emléket,

s temet a feledés mocsarába egy sosem volt szerelmet.

Álmodtam

Álmodtam éjjel, álmodtam nappal,

álmodtam ébren, álmodtalak álmomban,

jeges télben a forró nyarat vártam,

a semmit fogtam s görcsösen markoltam,

vártam, reméltem, mindent akartam,

az idő és tér korlátait szétszakítottam,

álmaimban, vágyaimban léteztél - két dimenzióban,

s maradsz örökké enyém e nem létező világban.

TŰZ VOLTÁL

Tűz voltál - lángoltam,

jég voltál - megfagytam,

csók voltál - ajkamon maradtál,

velem voltál - elhagytál.

Tűz voltam - égettem,

jég voltam - dermesztettem,

csók voltam - nem kérted,

veled voltam - elfeledted.

Fény voltál - vakítottál,

hang voltál - elszálltál,

kéz voltál - simogattál?

pillanat voltál - elrohantál.

Fény voltam - világítottam,

hang voltam - szépen szóltam,

kéz voltam - simogattam,

pillanat voltam - itt maradtam.

               SZÜLETTÉL

Születtél a fényre, születtél a szépre

születtél az ölelkező szerelemre,

születtél a jóra, az igaz  szóra,

születtél  a beteljesült álmokra,

születtél a simogató mosolyra,

született  ajkad az édes csókra,

született  tested a  fékezhetetlen vágyra,

született öled a  kielégülés sikolyára,

születtél  a sírva megbocsájtásra,

születtél az elmúlás utáni fájdalomra,

születtél, hogy legyél velem,

születtél, hogy Te legyél a szerelem,

születtél az életre, a szépre, a jóra

születtél, szerettél, s most vagy,

mint egy  szál virág magányomra,  síromra!

SZERETVE SZERETNI

Szeretve szeretni,

a holnapot remélni,

a tegnapot feledni

                      az volna jó

csókolva csókolni

ölelve ölelni

szeretni s nem félni

                     az volna jó

benned hittel hinni

s rám életed bízni

életem kezedbe adni

                     az lesz a jó

a hívó szót megérteni

vágyó tested megölelni

veled létezni

                    az lesz a jó

az igaz szóban újra hinni

egymásban megbízni

szeretve szeretni,

ölelve ölelni,

                   így születik a jó

a szerelem örök

csak az élet múlandó.

Megfogtad kezem, s szóltál:

    légy a szerelem,

    rád vártam, induljunk, gyere velem,

   járjuk be a szerelem édes illatú ösvényeit

   kerüljük el a múlt fogvatartó csapdáit,

   éljünk a mában, egy csodás világban,

   a csók, az ölelkezés mámorában.

Megfogtad kezem, s szóltál:

   légy örökké velem,

   csak mosolyod, simogató mozdulatod kérem,

   kezed járja be testem minden rejtett zugát,

   csókolj, szeress, éld át velem az ölelkezés lázát,

   ölelj magadhoz, váljék egyé testünk

  gyere szerelmem, ez legyen a mi estünk.

Gyere

szabadits ki az emlékek világából,

űzd el a sötétséget az örök éj-homályból,

adj erőt, teremts nekem egy új világot,

ébressz fel, űzd el a gyötrő álmot,

fogd meg kezem, vezess a világban,

adj hitet, reményt az igaz szóban,

szeress, hogy újra szerethessek,

légy velem igaz, hogy újra ember lehessek.