...és eljött a pont,
amikor már a lélek is zsibbad
nem csak a test
hol a valaha sebesen áramló vér
csak pang az ernyedt erekben,
a szív még harsogva pumpál ma is,
csak éppen erő nincs,
barázdák szabdalják
arcod egyre mélyebben,
a neuronok gátakba ütköznek
s ingereket csapdáz
gonoszul a felejtés,
pihennél a tegnapban vagy
a mát nyújtanád a végtelenig,
de jön a sötétség világa
mi régen a megnyugvást hozta
de ma az álom elkerül,
az éjszaka nem ringat,
csak zsákként rád borul,
s hiába nyúlsz egy kéz után
üres melletted az ágy,
nincs kihez bújj,
kibe kapaszkodj
hiába ébred a vágy,
csak a magány néz rád gúnyosan.

A gyászmenet elindult a ravatalozótól, lassan, méltóságteljesen, csendesen. Az őszi szél hangján kívül csak János bácsi kisebbik lánya zokogása hallatszott amint néha csendesült a szél zúgása.

A lélekharang csilingelése kísérte az öreg pap mormolva mondott imáját. Hadarta a szövegét, csak a megszokás vezérelte. Nem tartotta igazi keresztyénnek soha Jánost. Nem az iszákosságát ítélte el – ő maga is rendszeresen dézsmálta a misebort és elfogadta a jóféle kisüsti házifőzeteket is –, de azt már nem fogadta el, hogy 82 éves kora ellenére is hajkurászta a nőket, igaz a felesége már 30 éve halott volt. Az öreg pap mindig azt mondta, hogy már neki is mellette a helye.

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

Borostyánba zártad világod,
-időbe fagyott létezések -

Angyalok, démonok,
isten a mindent teremtő,
s vigyorgó ördög a temető,
félelmek, fájdalmak,
kedvek, örömök.
évezredek története,
a mindenség lelke
a csillogó kőben.

Ha dühöd roppant rajta
kinyílik elporladva
s hited tagadva
az embert szülöd
kínok közt
a világra.

Bevégeztetett,

a nincs-továbbot nem lehet nyújtani,

ha volt szép és jó, meg kell köszönni,

s csendben, hullámot nem verve,

árnyékot nem vetve,

megszégyenülten távozni,

már lehetek tuskó, nem kell kezet fogni,

csak elfordulni, hallgatni,

a pillanatot várni.

Lezáratlan fejezet

mondat közepén félbe hagyva ér véget,

még "átfésülni' a sorokat? a fenéket!

üresen cseng már minden szó,

visszhang nélkül,

talán hagyni kellene valamit emlékül

mielőtt a tudat a semmibe merül?

Árnyékot nem vetek,
hullámot nem verek,
mában még létezem,
jussomat kikérem,
semmit sem teremtek,
mindent csak temetek,
hullámot nem verek,
árnyékot nem vetek.

 Reggel volt.

Az eső esett vígasztalan egyhangúan,

de egy szép nap vágya bújt meg mosolyodban,

arcát nézted, higgadt tekintetét,

féltőn megsímogattad a kormányt fogó kezét,

szemed lehunytad, a jövőt vágytad,

nyugodt életed vele tovább álmodtad.

Reggel volt.

A gondolatod féksikoltás szaggatta,

riadó szemed fényszóró vakította,

s a csattanás, a soha el nem múló pillanat,

mely szétszakította az összefonódott álmokat.

...és temettél,

...és nem feledtél,

álmodban ma is a fék csikorog

és szemed sarkában könnyeidben élnek a sóvirágok.

Könnyed gördül

arcod érző bársonyán,

szemedben csillan,

áttörve az éj homályán.

Sírsz.

Siratsz és siratod magad.

 Döntöttél,

álmaid elhagytad.

A józan észre  hallgattál.

Álmodtál?

vagy csak a szépre, a jóra,

a szerelemre

vágytál?

Oly mindegy már,

töröld le könnyeid,

feledd álmaid!

Döntött a józanság,

a való világ,

temesd az álmokat,

temesd a vágyakat!

Töröld le könnyeid!

Mosolyogj!

Nézd!

Rád nevet a világ,

várnak rád az új csodák,

De vigyázz!