"Sunt lacrimae rerum"

A csontokból főzött enyv tűnt el,
vagy az osztályon aluli fa száradt
bele az időkbe?
Nem tudom, csak éreztem, hogy
a fiók lágy siklásában nem áll meg,
szétesve landol a szőnyegen és
tartalma mint szemétkupac terül szét.
Mellé zöttyenek és találgatom mi és
honnan került az emlékek ósdi boltjába,
mit cipeltem magammal fölöslegként
a holnapba.

Érintésre porló pitypang koszorú,
a szandai réten fonta első szerelmem
csuklómra, színe tán sárga volt,
elvesztett szüzességét fonta bele
vérvörössel, de már csak az erdőszéli
szomorú-füzek őrzik titkunkat,
ki tudja mi van vele,
negyvenhat éve külön járjuk utunkat.

Kávéskanálról fénylik a vakrozsda között
a pécsi Nádor cizellált neve,
jó-magyar-szokásként gyűjtöttük
az értéktelen semmit valaha
a séfnek okozva gondot és hiányt
teremtve a hó-végi fogyóeszköz leltárba.

Egy vonatjegy, hátulján Fradi-Újpest
hat-kettő, törzsvendégként Pesten, ha
otthon játszott a csapat én ott voltam,
most vigyorgok /mikor egymást ölik a
drukkerek/ mi akkor söröztünk a lilákkal
egymást hátba vágva, a rendőröket gúnyolva.

Egy bírósági idézés, hát ma már szégyenlem
kajakosként az edzésen nem az erőt
gyűjtöttük, helyette a halászok varsáját
szétfeszítettük és vittük a halakat vagy
hagytuk őket elúszni, hát ezt kellett
valaha egy "bírósági dorgálással" megúszni.

És néha örülve, de inkább szomorún,
pakolgatom tovább "kincseim",
régi pénzek, egy "bélás" min komplett
reggeliztem, egy "petőfi", elég volt egy
izgalmas éjszakát ígérő, élőzenés
presszó randira, /még borravalóra is futotta/.

Nem válogatok,
minden megy egy másik fiókba,
mert ezek is én vagyok,
jó érinteni őket,
átélni a valaha volt pillanatot,
együtt létezni a múltidővel.

Tegnap dermedt halálba, bőre viasz pergamen,
álmos macska nézi még félve mozdulatlanságát,
néha morrant egyet, karmol az ágyvégen,
aztán mosdik tovább, virrasztva az éjszakát.
Nyúzott jószág, korban mint gazdája,
tort ülhetne már felette is a vén kaszás,
unalmában a láncos órát bámulja,
megszokta, nem zavarja a kenetlen nyikorgás.

Lebeg az éjszaka, elmúlik egyáltalán,
vagy már halomba borítva a voltot örök?
A tegnapra nem jön holnap, holnap-után.
Erekben megdermedt a vér, fekete rögök.
Döccen majd az óra, ha ellensúly koppan,
ujjnyi port terít lustán mindenre az idő,
csontra száradt foszló szőrök csomókban
hullanak egy döglött macskából, etető
híján, s míg bűzük nem zavarja az élőket
nyugalmuk ajándék a semmibe zárva.