Felhők mögött
örök éjszaka settenkedik,
 semmibe vesznek a fények,
neuronok még járják útjaikat,
még álmodik valamit a lélek,
aztán eljön az utolsó pillanat,
s oly könnyű lesz minden
eldobva a gravitációt,
testünk
kényszerzubbonyát levetve,
szabaddá válva,
elindulunk a végtelen időkbe.

Isten megáldoz vagy feláldoz?
A gonosz megátkoz vagy feloldoz?
Ez a szemét élet maga a tét,
vagy csak egy tűrhető lét?
A hullám gyilkosként borul reám,
Vagy csak homokpadot hord alám?
A távolság biztos, hogy biztonság?
Vagy csak álnokság, cinkosság?
Életrajzodon oly mindegy mi van
Zsírpecsét vagy kőrpecsét,
így is úgy is kiadja életed szennyesét.
Vagy hazudjak? Legyen az a nyitány,
/aztán meg a sovány kutyám is rám hány/
Isten megharagszik?
magához szólít vagy csak kiátkoz?

A mindenek végén,
nyári fáradt alkonyon
mikor a nyugtató
szél végigsimít meggyötört arcodon,
mikor változást már nem vársz,
s fájón meglegyint az elmúlás,
nem akarsz lépni tovább, megállsz,
erőtlen kézzel pakolod a reményt
lelked zsúfolt polcain jó magasra
és nincs benned bizonytalanság,
tudod, hogy már nem fogsz felmászni érte,
érzed, hogy a holnapot nem várod,
a tegnap elmúlt, a mának sincs értelme,
az idő is tévúton jár, csak sodor magával,
az éj majd szétfoszlik az ébredő reggelben,
s vele tűnik el kiürült életed,
nyomtalanul,
a mindent magához ölelő semmiben.

Elűztél,
a gőg csimpaszkodik szád sarkában,
szemed csillogását

fakóra váltja a harag,
ajkad néma,
szavad dacosan elhallgatott,
mosolyod
dermedten arcodra fagyott.
Amit akartál elérted,
már temetem a reményt,
nem hiszek a holnapban,
sápadt arccal nyugalmat keresek
ebben az átkozott világban,
halott virágok kertjét,
hol fáradt testem
a múló időbe fektetem.

/2009 július/

Lázrózsák égnek arcodon,
szemedben könyörög a fájdalom,
mozdul kezed,
de fáradtan öledbe ejted,
érzed, már nincs mit tenned.
Az idő kíméletlen monoton ütemben
lép tovább, útja végtelen
s itt hagy minket útszéli szemétnek
kiket a felejtés rögei eltemetnek.
Senki nem figyel ránk.
Hallgatunk.
Ha lesz időnk talán elbúcsúzunk.

Legyen mosoly arcodon,
nevessen szép szemed
a világ veled örüljön
ne csillogjon könnyed.
 
Legyen mosoly arcodon,
de ne zavarjon a futó felhő
mi árnyékot vet rád
hisz tudod, a lélek esendő.
 
Legyen mosoly az arcodon
s ha szívedben a múlt is dobban,
lépj át könnyedén rajta,
ha szól is, nem teszi csak halkan.
 
Legyen mosoly az arcodon,
de ne keresd benne a régi ízeket,
ne várd, hogy a szép idők
édes pillanatait benne újra éled.
 
Legyen mosoly az arcodon,
de ha keserűn megfagy,
ne érezd, ne fájjon,
hiszen magad is így akartad.

Jöjj napfény,
töröld le az éjszaka ráncait,
hozd vissza a régmúlt
édes-kellemes játszi álmait!
 
Nyíljanak szép virágok,
simogasson a tavaszi szellő,
álljunk meg egy pillanatra
ne sodorjon el minket az idő!
 
Feledjük a hideg telet,
ébresszük a nyári álmokat,
kezed kezemben, lépjünk,
járjuk be álomvilágunkat!

Tavaszi reggel
simogató napfénnyel
tőlem-tőled, kell!
 
Játszó napsugár
huncut táncban arcodon,
mosolyodra vár.
 
Kezed kinyújtod,
a világot átfonod,
a jöttöm várod.
 
Kezem kinyújtom,
szép arcod megsimítom,
ébren álmodom.
 
tőlem-tőlem, kell!
Tavasz ébred benned fel
ölelésedben.

Ha a gyűlölet öl akkor ő halott. Már halott régen. Embert soha így nem gyűlöltek mint én őt. Így senki pusztulását nem kívánta még ember mint én az ő pusztulását. Ennyire még senki nem volt érdemtelen az életre mint ő. Ennyire féreg még senki nem tudott lenni mint ő. Ennyire senki mivoltát még senki nem bizonyította mint ő. Ennyire gonosz embert még nem szült anya. Ennyire fekélyes seb nem tud senki lenni a világon mint ő. Ennyire senkitől nem akart megszabadulni a világ mint tőle.

remegő kézzel
nem múló reménnyel
örök hittel,
kereslek a végtelenben,
kitartva múltunk szép napjai mellett,
emberként élve,
valamit még remélve,
a szép szó mint kapocs köt össze bennünket,
de ha a hazugság villáma festi az eget,
a ragyogás vakítása elűzi az emlékeket,
s elűz engem is,
temet a csendbe,
besorol az emlékeidbe,
leszek egy új fájdalmad.

/megadott szavak fórumból/

Szürkén foszló, kavargó felhő rongyok között
az égen sápadt hold komor-fáradtan vánszorog,
fel-fel sóhajt a szél, néha hosszant jajdul,
s közben a múló idő lustán rám csorog,
a valaha fehér volt - ma már bűn-foltos - múltam
takaróját nyugalmat vágyva magamra húzom,
s ebben az élek-de-nem-létezek gyötrelemben
senki-magam hozzád, veled - visszaálmodom.

Klottgatyában szaladgáló mezítlábas gyerekkor indult útnak valamikor
  a kertvégében álló göcsörtös ág-bogas öreg birsalmafák alól,
  s rohant az ismeretlenbe, átgázolva az óvatosságra intő tanácsokon,
nem nézve az intelmeket az árokszélre ültetett intő táblákon,
csak szaladt az ismeretlenbe, caplatva a futó zápor verte sarat,
nem hallva a bölcs öregség által irigyen megfogalmazott tanácsokat,
  s ha bírál egy ráncos arcú fogatlan száj, hát elnyomja a szirén ének,
dolog, munka?

Add mosolyod,
végtelen huncut szemed,
add ölelő karod,
add kezembe kezed,
érezzem sóhajod,
 számon szád, csókod,
kérd s kérem, légy álmom,
s leszek a gondolatod.
Add a végtelen időt,
s leszek a örök pillanatod,
légy a szép napom,
s én leszek a holnapod.

Azok a részeg hajnalok,
mikor a Zagyva mocskos vize felett,
a szétesni készülő öreg fahídon ballagok,
számon Margó ginnel kevert rúzsos csókja
/pincérlányként bőkezűen osztogatta/
felsejlenek bennem magányos éjszakákon.
Nem sírom vissza ifjúságom
jól-rosszul megélt életem romjai felett,
csak még tenyeremben érzem Margó melleit
ahogy hozzám simult /de többet nem engedett/,
s már libbent is tovább bugyiját kivillantva
tényérnyi szoknyájából,
szemünk éhesen szaladt, meglódult fantáziánk,
józanság nem parancsolt ilyenkor megálljt
/az se zavart, hogy a holnap már vár ránk/.

Fogadj magadba,
legyek lelked jelző harangja,
csilingeljek az öröm pillanataiban,
de zúgjak távolba-kongón, hangosan
ha könny szökik szép szemedbe,
ha a múlt fekete árnya borul lelkedre.
Bújnék ölelő karodba.
Kedvesem, fogadj magadba!

Nyitott szemed Istenre emelted,
könyörögtél, kértél, őt félted, hitted,
s Isten elfordult, talán sok volt a dolga,
büntetni a bűnösöket első sorban,
lehet üres már kamrája, nincs mit adni,
mi hordjuk keresztjét, nekünk kell izzadni
dombmenetben a Kálvárián nap nap után,
keresztünk vonszolva a stációk meredek útján,
s ha szeret és figyel rád, hidd, hogy megsegít
és szenvedésed eltüntetni - magához szólít!

Köd gomolyog a Themze felől,
unottan harapja London piszkos városát,
huppanva zúdul be a piactéri katlanba,
átugorva a Globe szinház kidőlt kapuját.
Elhalt itt már a szó, nincs más csak pusztulás,
nincs már nevetés, könny, szép szó, kacagás,
csak a jó lelkek őrzik a vidám esték emlékét,
kopott falain szürke por, a színpadon szemét.
Valahol még felsejlik Kathrina cserfes szava,
és felel rá Petruchió csúfolódó hódolata,
még hallik ezernyi szép szó,
mi szívnek szól,
s mi cinkos kacsintással hunyunk szemet
egy álmodott világ mesés történései felett,
hol a képzeletünk teremt csodát, életet,
s a valót temeti mélyen a felejtő emlékezet.

Szólj igazat,
becsapnak,
tanulj hazudni,
befogadnak,
lángolva szeress,
meggyűlölnek,
maradj közömbös,
megszeretnek,
add oda mindened,
nem kapod vissza,
ne kérj semmit,
s zúdul rád halomba,
légy hűséges,
megcsalnak,
hűtlenkedj,
beléd kapaszkodnak,
ne higgy senkinek,
őszinték lesznek,
ne szeress,
 megszeretnek.

Felébredtem,
az éjszaka árnyait elűztem,
reggeli kávé gőzölög kezemben,
pakolgatom át a mába a tegnapom,
mit nem dobott ki a nyugtató álom,
rágyújtok az első cigarettára
/újabb szög fél-kész koporsómba/,
nem gondolkodok, csak úgy "vagyok",
s tűnődöm a holnapon
/mert mit akarok még?
mikor lassan már a végtelen időben
ember léptékkel mért véges létünk
arasznyi utunk rég megtettem,
éltem, éltünk s nyom nélkül eltűnünk/.

Árnyékod vagyok,
állj a fénybe és megláthatod,
hogy mindig követlek,
nélküled nem létezek.
 
A hangod vagyok,
szó a szádon és ha szólok,
kimondom gondolatod,
vagyok a fájó sóhajod.
 
Az éjszakád vagyok,
veled, melletted álmodok,
hitet teremtek lelkedben,
nyugalmat az éj-sötétben.
 
A mozdulatod vagyok,
simogató, féltőn-óvó karod,
ölelésed égő tüze,
szíved dobbanó üteme.
 
A mád vagyok,
s vagyok a holnapod,
a reggeli ébredésed,
 érezd: leszek az életed.
 
Minden pillanatodban létezek,
csendben, észrevétlen követlek,
állj a fénybe s meglátod!

Ma éjjel csillagtalan égben jeges szél süvít,
mocskos sikátorban botladozom, rémálom
ölel magához, a halál-madár gúnyosan rám visít,
s halált lehel a föld is, a szemétben találom
magam - rám untak - odavetettek, betakartak
néhány rongyos emlékkel, leköptek gúnnyal,
felejtéssel, lelkemből minden jót elloptak,
körömcipő tapos még élő szívembe akarattal,
s bámulom a felettem ringó telt combokat,
a gyönyör forrását, s a döbbenet telepszik rám,
a hús lefoszlik csontodról, szétesik szép tested,
álcád lehullik arcodról és nem marad más, csupán
csak csillag szemedből kimászó millió kis féreg.

Ha elfut az idő kezedből
s a végtelen éjszaka
árnytalan világa
mint szemfedő
borul a lelkedre,
tágra nyílt szemekkel
meredsz a semmibe.
Pörög
a múlt szellemidéző filmje,
fakult, karcos képek
hangtalan, néma filmen.
Amit látsz már értelmetlen,
de kegyetlenül
él még lelkedben.
Az idő hiába
vész el a végtelenben,
pereg a film
némán, véget nem érően.
Vársz
a szalagvég
csattogó hangjára,
mikor lefut az orsóról,
vágysz
a mindent eltemető,
hallgató magányra.
/a film pereg,
nem érsz soha a "mába"/.

                                            Most
                                          lágy szél                                 
                                  fodroz hullámokat
                              a kéklő víztükör felszínén
    a                    mélyben                         zajlik                 az élet
     liánok         ringnak                                   áramló   ütemén
          csillogó kagylók                                      szűrik a vizet
             apró halak                                               cikáznak
                 ölel a                                                        tenger
                   a                                                               víz.

Beszélgettünk,
ültünk egy presszó kopott koszos pultjánál,
ittuk a langyos, zaccal főzött kávét,
/mű-tejszínnel púpozva/ és egy unott pillantásnál
többet nem értünk nekik, talán még egy pitét
is kérhettünk volna csörgő filléreinken
/két csóró diák kik lukasórán titokban kilógtak/.
Beszélgettünk, vagy éppen hallgattunk félszegen,
ment a "játék": te hallgatsz engem s én hallgatlak,
/mindketten némán, sandán egymásra várva/
talán szemünk beszélt, s néha tétován kezünk
és furcsa áramütést éreztünk /vágynék ma már arra/
mikor szándékos véletlenül egymáshoz értünk.

Arcod  szemembe égett,

csillag szemed, nevetésed,

még mindig

keresem szerelmed.

Néma vagy

hangod mégis örökkön hallom.

Távol vagy, mégis

érkezésed  várom.

Bennem él a tegnap,

fáj a  ma,

lesz még holnap?

Nézz az égre!

Hideg fénnyel vakít most a nap.

2009 július

Jössz velem?
Akkor add kezed és siessünk,

vár a világ minket,
kettőnket.
Látod? Siettem,
mert egyedül voltam, vártam
a pillanatot, a percet,
veled.
Jöjj velem!
Hová? Oly mindegy,

mellettem én vagy,

s Te vagyok melletted.
Add hát kezed!
Ha elengeded,

meglátod eltévedek,
Siessünk!
Járjunk a nap útján,

a végtelen minket vár.
Jössz velem?
Ne engedd el kezem!

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget"....

Olvastam..halkan,
derekad átkaroltam,
nyakamba kulcsoltad kezed,
szemed lehunytad, hozzám símultál.

Tested rezdülésén éreztem a vers ritmusát,
szíved dobbanása visszhangozta Radnóti szavát,
sóhajod "mondta el a benned élő bánatod,
s halk szavad, hogy félve várod a holnapot.
Félsz a reggeltől, mi egykor Neki az örök éjt hozta,
félsz az ébrenléttől, mi sokszor csak út a fájdalomba.

Lázas éjszakában,
kicsi gyermek
óvó karodban
álmát keresi.
Féltőn dúdolod dalod,
altatod,
mesélsz neki
égbe szálló hintáról,
a tulipán cirmos csíkjáról,
repkedő pacsirtáról
mi a csillagok között dalol,
maciról, ki pákoszton
méhektől mézet kosztol,
s a kormos éjszaka
borul fölétek nyugtatón,
múlik a félsz,
együtt álmodtok,

/míg a reggel rátok

nyitja az új napot/

Vak szemekkel nézek,
béna kézzel nyúlok utánnad,
mindenben Téged kereslek,
és nem talállak.
A tegnapban jártam,
vérző sebek testemen,
rád vártam,
Téged kerestelek.
Léteztél?
Eltüntél?
Féltél?
Temettél?
Térdelj síromra,
könnyet ne ejts,
Zárd be lelked.
Felejts!

2009 július
 

Ma jött a halál
- nem testben -
/az még enni kér
és levegőt,
és hideg vizet/,
csak ez a gyáva féreg lét
/kezem gúzsba kötve/
hurcol tovább a semmibe.
Mindössze
lelkem halt meg
/végül is nem szenvedett/
a mosolytalan szótlan együttlétek
kiöltek belőle minden szépet,
/az üres szavak tudod gyilkolnak/
s csak idő kérdése:
a könnyek is elapadnak.

/2oo9 júliusi gondolatok ....és hozzá egy tegnapi

esemény: "valaki" összetörte a monitorom otthon,

                                     ezt most egy internetes szalonban írom :((( /