Beszélgettünk,
ültünk egy presszó kopott koszos pultjánál,
ittuk a langyos, zaccal főzött kávét,
/mű-tejszínnel púpozva/ és egy unott pillantásnál
többet nem értünk nekik, talán még egy pitét
is kérhettünk volna csörgő filléreinken
/két csóró diák kik lukasórán titokban kilógtak/.
Beszélgettünk, vagy éppen hallgattunk félszegen,
ment a "játék": te hallgatsz engem s én hallgatlak,
/mindketten némán, sandán egymásra várva/
talán szemünk beszélt, s néha tétován kezünk
és furcsa áramütést éreztünk /vágynék ma már arra/
mikor szándékos véletlenül egymáshoz értünk.
Pillanatonként pirultál el, jól állt a hófehér blúzodhoz,
sötét szoknyád szemérmesen térdedre húztad,
/üresen ittad a kávéd - akkor miért kapkodtál a kanálhoz?/
szóval zavarban voltunk, talán az első vallomást kaptad,
s hát botlott a szó az én számban is - dadogtam,
ott - az élet elején - még őszinte a lélek
s a hazugság zsámolyát szavaim alá nem raktam,
s kimondtam: na nem azt, hogy szeretlek,
/talán egy hónap múlva megtettem - lett merszem/
csak azt mondtam: szép a szemed - és - tetszel,
még jobban elpirultál, de kezed már ott volt kezemben
/és szép szemedben valami különös csillag gyulladt fel/.
Aztán elnevettük magunkat, látva, hogy elszundíkál
az lusta pultos /unva a két furcsa "gyereket"
és hogy engedte őket beülni azt is talán bánta már/.
Letelt a fél-óránk /az idő ilyenkor gyorsan pereg/,
s visszaindultunk, de már kezed fogtam, kicsi ujjaid
játszottak tenyeremben, s büszkén kihúztam magam,
s hittem, hogy örök veled a szerelem, álmaid
majd rólam szólnak és Te örökké létezel álmaimban.
 
Ma jártam arra, hol van már a kopott kis kávézó?
hol van a múlt-idő, hol a kisdiák /az örökkön álmodozó/?
Krómnikkel modern világ szaggatta szét a gondolatokat,
a kávé talán jobb volt, ízesebb /az biztos hogy nem zaccosabb/
s szemem lehunytam, rád gondoltam, az emlék még megfog,
/míg a kávé előttem kihűl - valahol a múlt is elpárolog/