Hőségben megfutó ködfelhő
az égben, délibáb a földön,
távoli hegyek fölött eső,
itt szikkadt szikben most a börtön,
roppanó fűzfa ága hullik,
mohó kis tűznyelvek harapják,
végigfut rajtuk, parázs izzik,
száraz erdőt a lángok falják,
gomolygó füst fojt ma életet,
fáradtság a tájon, megbújva
arat a pusztító enyészet,
a halál, éjsötétbe hullva,
        Isten közönnyel nézi művét,
        így közli végső ítéletét.

Tegnap dermedt halálba, bőre viasz pergamen,
álmos macska nézi még félve mozdulatlanságát,
néha morrant egyet, karmol az ágyvégen,
aztán mosdik tovább, virrasztva az éjszakát.
Nyúzott jószág, korban mint gazdája,
tort ülhetne már felette is a vén kaszás,
unalmában a láncos órát bámulja,
megszokta, nem zavarja a kenetlen nyikorgás.

Lebeg az éjszaka, elmúlik egyáltalán,
vagy már halomba borítva a voltot örök?
A tegnapra nem jön holnap, holnap-után.
Erekben megdermedt a vér, fekete rögök.
Döccen majd az óra, ha ellensúly koppan,
ujjnyi port terít lustán mindenre az idő,
csontra száradt foszló szőrök csomókban
hullanak egy döglött macskából, etető
híján, s míg bűzük nem zavarja az élőket
nyugalmuk ajándék a semmibe zárva.

Fázom,

lelkem vetkőztetted meztelenre,

szögeid szaggatják húsom.

Letépted álcám, multam meztelen,

bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.

Fázom,

kioltottad tüzem, a parázst taposod,

keresztem törött vállamra rakod.

Metsző hideg jeges szél vág arcomba,

cipelem magam, s téged, fel a dombra.

Fázom,

koponyákon járok, élő, síró lelkeken,

kálváriám - mert megszülettem - végtelen.

 Fázom,

szánj meg, ha akarod, tedd hideg értelemmel,

engedd, hogy betakarózzak forró testeddel.

 Jézusnak könnyű volt

/vagy csak könnyebb?/

a jövőbe látott,

s ha jól gondolom

én csak a múltat láthatom,

/ha nem szégyenlem/

de ha végignézem

-Isten látja igazam-

nekem könnyebb döntenem,

azt hiszem

/úgy érzem/

Döntöttem !

 Az idő

felfoghatatlan módon

végtelen,

halott homokszemek peregnek,

megállitani őket

lehetetlen.

a nincs tovább is a

holnapba

torkollik,

a lehetetlen is

- megtörténve-

elmúlik,

és, hogy mégis győzz

az idő fölött,

csapj az üvegbe!

fájni fog?

talán,

de nem számít,

a

múlt idő vére

folyik

halott kezedre.

Nyolc lépcső volt, ólomlábakon,

a pokolból az életbe vezető úton,

sötétségből a símogató napfénybe,

a megjósolt halálból vissza az életbe.

Súlyosan hangzott a kimondott szó:

- megértette? Talán nem gyógyítható!

Az értelem keserű tényként felfogta,

csak a lélek jajdult fel fájva, lázadva,

még a szív remélt a szépről álmodva,

s csitult a félelem - a csodára várva.