Kis türelmet...
Tegnap dermedt halálba, bőre viasz pergamen,
álmos macska nézi még félve mozdulatlanságát,
néha morrant egyet, karmol az ágyvégen,
aztán mosdik tovább, virrasztva az éjszakát.
Nyúzott jószág, korban mint gazdája,
tort ülhetne már felette is a vén kaszás,
unalmában a láncos órát bámulja,
megszokta, nem zavarja a kenetlen nyikorgás.
Lebeg az éjszaka, elmúlik egyáltalán,
vagy már halomba borítva a voltot örök?
A tegnapra nem jön holnap, holnap-után.
Erekben megdermedt a vér, fekete rögök.
Döccen majd az óra, ha ellensúly koppan,
ujjnyi port terít lustán mindenre az idő,
csontra száradt foszló szőrök csomókban
hullanak egy döglött macskából, etető
híján, s míg bűzük nem zavarja az élőket
nyugalmuk ajándék a semmibe zárva.
15 éve | 0 hozzászólás
Fázom,
lelkem vetkőztetted meztelenre,
szögeid szaggatják húsom.
Letépted álcám, multam meztelen,
bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.
Fázom,
kioltottad tüzem, a parázst taposod,
keresztem törött vállamra rakod.
Metsző hideg jeges szél vág arcomba,
cipelem magam, s téged, fel a dombra.
Fázom,
koponyákon járok, élő, síró lelkeken,
kálváriám - mert megszülettem - végtelen.
Fázom,
szánj meg, ha akarod, tedd hideg értelemmel,
engedd, hogy betakarózzak forró testeddel.
15 éve | 2 hozzászólás
Az idő
felfoghatatlan módon
végtelen,
halott homokszemek peregnek,
megállitani őket
lehetetlen.
a nincs tovább is a
holnapba
torkollik,
a lehetetlen is
- megtörténve-
elmúlik,
és, hogy mégis győzz
az idő fölött,
csapj az üvegbe!
fájni fog?
talán,
de nem számít,
a
múlt idő vére
folyik
halott kezedre.
15 éve | 4 hozzászólás
Szorítsd ökölbe kezed,
hogy körmöd marja véresre,
újjaddal vájd ki szemed,
agyadig érjen az éj sötétje.
Húsod, inad szaggasd,
béna lábbal lépj a semmibe,
süket fülekkel hallgasd
mint szól a némák éneke.
Tépd ki szíved, kegyetlen,
s dobd koncnak kutyák elé,
zsigereid disznók egyék,
májad legyen Prométheuszé.
Lelked, mi nyűg volt benned,
kapzsi-mohón viszi Lucifer,
ördögfiókák fociznak fejeddel,
s vihognak: - ennyi egy ember.
15 éve | 5 hozzászólás
Nyolc lépcső volt, ólomlábakon,
a pokolból az életbe vezető úton,
sötétségből a símogató napfénybe,
a megjósolt halálból vissza az életbe.
Súlyosan hangzott a kimondott szó:
- megértette? Talán nem gyógyítható!
Az értelem keserű tényként felfogta,
csak a lélek jajdult fel fájva, lázadva,
még a szív remélt a szépről álmodva,
s csitult a félelem - a csodára várva.
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Istenítélet
12 éve | 1 hozzászólás
Hőségben megfutó ködfelhő
az égben, délibáb a földön,
távoli hegyek fölött eső,
itt szikkadt szikben most a börtön,
roppanó fűzfa ága hullik,
mohó kis tűznyelvek harapják,
végigfut rajtuk, parázs izzik,
száraz erdőt a lángok falják,
gomolygó füst fojt ma életet,
fáradtság a tájon, megbújva
arat a pusztító enyészet,
a halál, éjsötétbe hullva,
Isten közönnyel nézi művét,
így közli végső ítéletét.
Címkék: halál
Utolsó hozzászólás
Tovább