Az éji csend kínzó hallgatása telepszik rád,
kandi utcai fények törik szobád ablakát,
szíved üteme ver vad ritmust füledben,
a kínzó magány telepszik meg lelkedben.
Némán egy hangra vágysz, egy hívó szóra,
de csak monoton bántón ketyeg a falióra.

Pezsgő sehol,
egy üveg
fél-száraz bor
mellettem
és csak nézem
a sötétséget,
hallgatom
a csendet.
Hiányzol
ma is,
ott távol
talán rám
gondolsz
s ha álmodsz
velem leszel
s mint én is
vétkezel

..velem.

Ha nincs mivel, s nincs kivel koccintanod,

ha nincs miért, s nincs kihez hozzábújnod,

ne koldulj boldog emberektől,

zavarod őket, hagyd a gondoktól

megtisztult embereket örülni,

hagyd őket egymást szeretni,

hunyd be szemed, merülj el egy álomban,

hol Te is ember vagy, s helyed van a világban.

 A csend szava maga a fájdalom,

a hallgatás egy szétfoszló álom,

a tűnő fény a reménytelenség,

a magány a lélekbe maró kétség.

Nevető szemed rabolta el a végtelen,

egy eltünt mosolyt keres a képzeletem.

Halkan suttogom, hol vagy szerelem?

Egyedül maradtam, miért létezem?

Milyen az ha egyedül vagy,

ha reggel nem kel fel a nap,

ha megfagy a világ melletted,

ha üressé válik a lelked?

Milyen az ha kezed elengedték,

ha vágyaid már eltemették?

Milyen az élet ha kirekeszt,

ha a pokol már nem ereszt?

Milyen istent megtagadni,

milyen a halált várni,

barátként üdvözölni, kézenfogni

és a semmibe elindulni?

Milyen ha nincs csillag éjszaka,

ha a virágnak már nincs illata,

ha a zene csak zajhalmaz,

ha már mindenbe belefáradsz?

Milyen ha könnyeid arcodra fagynak,

ha perceid csak monoton múlnak,

ha már nem várod a holnapot,

ha már felejtetted a tegnapot?