Ne mond, hogy SZERETLEK, csak mindig érezzem.

Ne kérd, hogy szeresselek, magamtól is megteszem.

Ne akard látni könnyeim fájó csillogását,

ne kérd a multat, a jövőt, éld velem a mát !

Na akard a mindent, ha üres a kezünk,

ha a röppenő időben is csak emlékezünk.

Tüzet gyújtottál, lángokban égnek a vágyak.

A párhuzamosok a végtelenben sem találkoznak.

A holnap talán tőled  függ, a múlt nem

az álmunk érzelem, a "volt" már félelem,

menekülnél, de nem tudsz, bénán állsz,

szemétre vetnél  mindent, csodára vársz,

csodák nem léteznek, s ha nem törődsz bele

lelkedben visszhangzik az esték éneke,

monoton módon visszatér egy álom,

kezem kinyujtom - kezed megtalálom?

 A távolság, a hallgatás ma elsodort,

a hiányod fáj, gondolatom vádolt,

a szavakban ott bujkált a félelem:

Kedves, merre jársz? Nem vagy velem!

A hold néz ránk, a mi csillagunk,

a mi titkunk, s együtt álmodunk,

a holnapról, az ébredő napsugárról:

ránk köszönt, valót teremt álmainkból.

Nélküled üres órák hullnak a semmibe,

utunk ködbe vész, a végtelenbe,

létezésünk csak egy múló pillanat,

magunkban éljük ébredő vágyainkat.

Hazug világban hazug szó,

ennyit ér a két dimenzió,

semmibe kapaszkodó kezek,

ölelés nélküli hosszú éjjelek,

bohóccá váló naív őszinteség,

igaz szóban is megbúvó kétség,

hiteltelen hit, üres remény,

örökös éjszaka, fekete fény,

temetett tegnap, nem-létező holnap,

üres füzetben feketén teleírt lap,

ákom-bákom jelek értelem nélkül,

hazug kérdés hazug választ szül,

szerepjátszás dadogó amatőr nívón,

a "semmit kapsz meg", de azt "odaadón",

tisztára mosott mocsok, illatosan,

semmit érő gondolatok - hangzatosan,

menekülő értelem, hazudó érzelem,

jéghideg lángolás, nem létező szerelem,

izgalmat hozó vihar mely mindent elsöpör

mégis mozdulatlan marad a tó, a víztükör.

Percek, órák hullanak az üres semmibe,

bántón csikorog az idő rozsdás kereke,

minden múló pillanat gúnyosan mosolyog,

keser-édes gyötrelem mikor rád várok.

Emlékek köszönnek vissza, fájón mosolyogva,

lázadón söpröm el mind, s nézek a holnapba,

Téged látlak, s szerelmed csillogó szemedben,

jöttél, nem kopogtál, s itt vagy az életemben.

Rabság vár rád, a rács szerelemből fonva,

örök bilincs, életed-életem összefonódva,

tüzet gyujtottál, lehet benne elégünk,

legyen, ám egy csodát együtt megéltünk.

 Egy nap nélküled - örökkévalóság,

létezni nélküled - fájó üres világ,

téged megtalálni - életem értelme,

veled élni - út a végtelenbe.

Hallgatsz - én veled hallgatok,

álmodsz - én veled álmodok,

szólsz - én szavadba vágok,

nevetsz - én veled kacagok.

Létezel - veled létezik életem,

szeretsz - magad vagy a szerelem,

szeretlek - veled vétkezem,

benned találtam meg mit örökkön kerestem.

A ma vagy - leszek a holnapod,

hideg világomba a tüzet hozod,

lázadó lelkem szép szóval nyugtatod,

hitem adta vissza simogató mosolyod.

Kezed kezemben - örök bilincsben,

utunk időtlen a végtelenben,

álmok világát éljük - veled-velem,

hallgatunk - ölel minket a szerelem.

Fájón dobol az üres csend lelkemen,

elhalt hangod, gyöngyöző nevetésed keresem,

széthullott álmokat tétován pakolgatok,

gondolkozok, de nem tudom mit akarok.

Szeretném dolgaim, életem helyretenni,

de nem tanultam meg bujkálva hazudozni,

őszinte szivvel szépet és jót vártam a holnaptól,

s a létező ma csúszott ki üres markomból.

Hittem neked, hittem, hogy létezik a szerelmed,

szavad - hinni akaró lelkemben - őszintén csengett,

szerelmem az Istennőt akarta megtalálni benned,

telt az idő s Te magad is - MAGADRÓL - ELHITTED.

Szerelem,

a szót ízlelem.

Érezd a csodát,

hallgasd a ritmusát!

Szerelem,

a szóban meglelem

önmagam - veled.

Legyen szerelem a neved!

Legyen az életed!

Édes teremtés - megérdemled.

Létezel - velem,

létezel a pillanatban,

minden születő gondolatban,

minden kimondott szóban,

a fényben, az árnyékban,

a mezőn nyíló virágban,

a tavaszi madárdalban,

létezel vágyó álmaimban,

a mában, s örökkön a holnapomban.

 A csend szava maga a fájdalom,

a hallgatás egy szétfoszló álom,

a tűnő fény a reménytelenség,

a magány a lélekbe maró kétség.

Nevető szemed rabolta el a végtelen,

egy eltünt mosolyt keres a képzeletem.

Halkan suttogom, hol vagy szerelem?

Egyedül maradtam, miért létezem?

szemünk lehunyva a tegnapba néz,

hol mosoly villan szerelmes-símogatón,

egy ölelés nyoma örökkön-visszavárón.

Fájó-ébren élem az időt reggelre várva,

az éjszaka kínzó csöndje temet magába.

Magányos utam monoton folytatom,

a holnapot még némán várom,

szemem lehunyom, veled álmodom,

a csend üzenetét fájón hallgatom.

Álmok futnak a végtelen térben,

                          a múló időben,

Szétfoszlik a valóság, pőrén értelmetlen,

                                      fájón kegyetlen,

testedre vágyón fonódik ölelő karom,

                            a mindent akarom,

nyelvünk szeretkezik , szád a számon,

                                 édes őrjítő álom,

 Az idő áll, a pillanat vár,

a napfényre ködlepel száll,

megdermed a kéklő víztükör,

az emlékezet kínzón meggyötör,

színek fakulnak fekete-fehérre,

léted vált fájó elérhetetlenre.

Milyen az ha egyedül vagy,

ha reggel nem kel fel a nap,

ha megfagy a világ melletted,

ha üressé válik a lelked?

Milyen az ha kezed elengedték,

ha vágyaid már eltemették?

Milyen az élet ha kirekeszt,

ha a pokol már nem ereszt?

Milyen istent megtagadni,

milyen a halált várni,

barátként üdvözölni, kézenfogni

és a semmibe elindulni?

Milyen ha nincs csillag éjszaka,

ha a virágnak már nincs illata,

ha a zene csak zajhalmaz,

ha már mindenbe belefáradsz?

Milyen ha könnyeid arcodra fagynak,

ha perceid csak monoton múlnak,

ha már nem várod a holnapot,

ha már felejtetted a tegnapot?

FAUSTKÉNT

Jöjj Lucifer, nyujtsd kezed!

Áll az alku, lelkem veheted,

legyek újra mi régen voltam,

ébren józan, őrült ifju álmaimban.

SERVANTES

Dulcineám, neveddel ajkamon,

vérem adom, legyen az szélmalom,

lábaid elé alázattal a világot hozom,

ha meg kinevetnek Te légy halálom.

VILLON

Nyakad tudja, mi segged súlya,

Párizsnak nem volt ily mocskos szája,

nyugtalan lelked belém költözött,

én is tudom a rossz utat a sok között.

APPOLINER

                         írjunk

                    szóvirágot

             próbálom, de látod

  talán rajzolni tudok, de nem írok

        oly szép formát mint Te

        csak romboid jön létre

               tudatalatti talán a

                szexmániám?

Nem érdekel már,

hogy elszalad a nyár.

Nem érdekel már,

hogy rám senki se vár.

Nem fáj már a múló szerelem.

Megfagy a könny szép szemeden,

megáll a kérő mozdulat,

elcsitul a vágyó gondolat.

Megnyugszik a fájó lélek.

Létezek, emlékek között élek.

2009 július