Gyermekként védett falak közé születtünk,
 
játszottunk s lassan a világra eszméltünk,
 
minden a miénk lett, megismertük a jót-rosszat,
 
az igaz szó nyugalmát, s a bántó hazugságokat,
 
aztán hintalovunk megkopott, sörénye sem maradt
 
papírhajónk szétázott, pettyes labdánk kilyukadt,
 
s tétova léptekkel indultunk az ismeretlen világba,
 
ifjú hévvel, bátorsággal vágtunk bele a harcokba,
 
pofonokat kaptunk, adtunk, néha könnyeink nyeltük,
 
vad szeretkezések között a fájdalmas örömöt megismertük,
 
az ész némán hallgatott, az érzékek tomboltak,
 
múltba nem néztünk, éltünk, vártuk a holnapokat,
 
a sors mondja: időnk lejárt, talán még lázadunk,
 
de ott benn, lelkünkben már a nyugalomra vágyunk,
 
a falak mögötti védett zugra, hol meghúzódhatunk,

s lehunyt szemünk mögött néha ébren álmodunk.

Havat söpör a szél,

a nap sem kél,

szürke felhők alatt

most a fagy arat,

hó takar mindent,

látszatra

nyugalmat teremt,

de alatta csak pusztulás,

az elmúlás

s benne ott

rohad életed,

semmit érő

 fájó létezésed.

Ha a tavasz jön,

nézz az égre,

kékje 

szemem tükrözi,

a futó felhőkben 

mosolyom látod,

s ha várod,

hogy szavam halld,

akard!

s szellőként súgom

neked:

itt vagyok Veled.

Ha a nyár este

ölel magához,

álmot hoz,

vágyat ébreszt

a csillagok fénye,

kezed tedd kezembe,

érezd, hogy létezem,

érezd, hogy él

a sosem-volt 

szerelem:

itt vagy Velem.

Ha az ősz

görget a világ elé

színes szőnyeget,

köd takarja a kék eget,

bús tücsök ciripel,

Te jöjj újra el,

csillag szemed,

kérő lelked

legyen újra enyém,

álmodunk:

mi ketten egyek vagyunk.

Koldús vagyok,

koldulok.

megtört erőm,

temetőm

messze még,

s ha tűz már nem is ég,

parázslik az élet,

csak a lélek

az mi semmivé lett.

Nézz rám!

Vess valamit elém,

vagy rugj belém,

de ne lépj közömbösen,

ne szégyeld szánalmas létem,

helyettem,

én sem szégyenlem, hogy vagyok,

és koldúsként

alamizsnáért koldulok.

2009 július

A hallgató csend ölel fájón magához

mint egy sűrű erdő rejt el az éjszaka,

nincs utam a mindent felejtő álmokhoz,

a  kínzó sötétséghez vagyok láncolva,

gondolat-felhőket űznék el kétségbeesetten,

értelmetlen vágyakat kergetek mint lepkét,

ölelnék valakit, ki létemben már elérhetetlen,

ki már felejtve szép napokat - éli életét.

/ POET - megadott szavak alapján /

Kérdeztél:

miért szeretsz?

s csak néztem arcod,

kiváncsi mosolyod,

a választ kerestem, keresem.

és én is kérdezem:

mi is a szerelem?

Kérdeztél:

miért szeretsz?

Miért szeretlek?

Mert élek

és szeretlek

a pilanatért

mikor magadhoz ölelsz,

a fényló csillagokért ahogy

szemedből rámnevetnek,

a mosolyodért arcodon,

mi azt mondja: szeretlek,

szép lelkedért

mely magába fogadott,

méz ízű ajkadért

mely forró csókot adott,

tested simulásáért,

mely a vágyat ébreszti bennem,

öled szorításáért,

hol a gyönyör végtelen.

Minden szó csak egy szó,

ma

hívlak

téged várlak

és megtalállak

szeretnélek szeretni

magamhoz ölelni

veled nevetni

szeretni

ma

éjszaka

két karomba

magamhoz fonva

tested érezve

csókod íze

méze

én

kincsem

én  mindenem

én szép szerelmem

örök életem

létem

Te

 Végtelen égen vezet álmaink ösvénye,
csodákat teremtőn álmodó képzeletünk,
vigyázom lépted, kezed add kezembe
és csak szállunk, csillagok közt repülünk,
léptünk a tejút fénylő szalagján játékosan koppan,
égig érő fák koronáján bújik át a holdsugár,
arcod cirógatja, nevető szemedben villan,
és szállunk tovább, a mindenség ma kettőnkre vár,
s ha fáradsz, puha felhőkből vetek neked ágyat
és ölelésemmel, szerelmemmel betakarlak,
örökké téve benned a féltőn kérő vágyat.

Csak az éjszaka,

a sötétség világa

ne jönne soha,

mikor a csend zár börtönébe,

a múlt felvillanó emléke

mar sebet lelkedbe.

Mozdulatlan daccal

űzöd a gondolatokat,

de nem tudsz menekülni,

nem tudsz feledni,

nem akarsz szeretni,

jó lenne örökre temetni,

de nem tudod megtenni.

ÉS

fájni kezd a világ,

arcodon hervadó virág,

szemedben kialvó fény,

lelkedben kihaló remény,

ököllel csapsz a semmibe

és csak vársz

a semmit sem hozó reggelre.

Hideg világra ébredsz reggelente,
fejed alá az emlékek szikláit gyűröd,
a sötétség font béklyót lelkedre,
fáj most a létezés is, de tűröd.
Sav marta síneken döcögnek a szavak,
szőnéd a holnapot, de kezed erőtlen,
féltelek, a fájó emlékekből visszavárlak.

Jöjj,
  bádogként kong az üresség köröttem.

Elhagyni még most sem tudlak,

 rabként megtartani nem akarlak,

lelked egy szabad világról álmodik,

egy új, szebb szerelemre vágyik,

a láz marta seb már gyógyul ajkadon,

s mosoly teremt újra virágot arcodon,

a felejtés szárítja szemedben a könnyeket,

a megbocsájtás temeti el a vétkeinket.

2009. julius

 Én teremtettelek,

álmokból, vágyakból,

magányos éjszakákból,

emlékező pillanatokból,

lélekbe maró fájdalomból.

Én teremtettelek,

az emlékező tévedésekből,

a régmúlt temetett vétkeiből,

lelkemet égető kínzó tűzből,

a mindent akaró szerelemből.

Én teremtettelek,

igaz szóból,

egy álomból,

a létező

valóságból.

Ölelj magadhoz,

ments meg

ettől

a hazug világtól.

 Reggel volt.

Az eső esett vígasztalan egyhangúan,

de egy szép nap vágya bújt meg mosolyodban,

arcát nézted, higgadt tekintetét,

féltőn megsímogattad a kormányt fogó kezét,

szemed lehunytad, a jövőt vágytad,

nyugodt életed vele tovább álmodtad.

Reggel volt.

A gondolatod féksikoltás szaggatta,

riadó szemed fényszóró vakította,

s a csattanás, a soha el nem múló pillanat,

mely szétszakította az összefonódott álmokat.

...és temettél,

...és nem feledtél,

álmodban ma is a fék csikorog

és szemed sarkában könnyeidben élnek a sóvirágok.

Az éji csend kínzó hallgatása telepszik rád,
kandi utcai fények törik szobád ablakát,
szíved üteme ver vad ritmust füledben,
a kínzó magány telepszik meg lelkedben.
Némán egy hangra vágysz, egy hívó szóra,
de csak monoton bántón ketyeg a falióra.

Erőtlen kezedből pereg a pillanat,
 
lassan elfogy mit a sors fukaran rád mért
 
közönyöd oltja a lobogó lángokat
 
és most fizetsz az eltékozolt álmokért.
 
Ne nézz vissza, múltad már a homályba vész,
 
ne nézz előre, utad pár lépés csupán,
 
csak annyit mondj: ennyi volt, így lett vége, kész!
 
Időd letelt, lépj át az ifjúság álmán!

Fájt az éjszaka

álmatlan forgolódva.

Apró kicsi fények

erőlködve

szaggatták a sötéséget.

Egy zavaros gondolat

űzte el az álmokat:

egy kínzó látomás,

ijesztő utazás

Dis városába,

s az erkélyen Fausttal

néztük a talmi fényeket,

hallgattuk a hamis éneket,

árultuk lelkünket,

kerestük a szerelmet.

És

nem

jöttél!

Te 

is 

féltél!

 Szép szerelmem.

Fogd meg kezem

s vezess ki a 

a pokol 

városából,

a

kínzó

álmokból!

Könnyed gördül

arcod érző bársonyán,

szemedben csillan,

áttörve az éj homályán.

Sírsz.

Siratsz és siratod magad.

 Döntöttél,

álmaid elhagytad.

A józan észre  hallgattál.

Álmodtál?

vagy csak a szépre, a jóra,

a szerelemre

vágytál?

Oly mindegy már,

töröld le könnyeid,

feledd álmaid!

Döntött a józanság,

a való világ,

temesd az álmokat,

temesd a vágyakat!

Töröld le könnyeid!

Mosolyogj!

Nézd!

Rád nevet a világ,

várnak rád az új csodák,

De vigyázz!

Vedd kendőd,

 s töröld le arcomról

  vérem,

  verítékem,

 érted hullott könnyem,

 eltemetett szerelmem.

Töröld le,

 a végig sem álmodott álmunkat,

 ajkunkra fagyott  csókunkat,

vágyott ölelésünket,

 ezt a

 sosem-volt szerelmet.

Töröld le

 tévedésedet,

a lelkedben

 örökkön felsejlő,

fájó

 létezésemet.

Fázom,

lelkem vetkőztetted meztelenre,

szögeid szaggatják húsom.

Letépted álcám, multam meztelen,

bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.

Fázom,

kioltottad tüzem, a parázst taposod,

keresztem törött vállamra rakod.

Metsző hideg jeges szél vág arcomba,

cipelem magam, s téged, fel a dombra.

Fázom,

koponyákon járok, élő, síró lelkeken,

kálváriám - mert megszülettem - végtelen.

 Fázom,

szánj meg, ha akarod, tedd hideg értelemmel,

engedd, hogy betakarózzak forró testeddel.

 Szemembe égett képed,
 bőrömre érintésed,
 lelkembe költözött a lelked,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Könnyed folyik arcomon,
 szavad szól számon,
 félem gyötrő félelmed,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Veled riadok álmodból,
 ha menekülsz fájdalmadból,
 bennem éled életed,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Érted élek s érzem -
 életed már az életem,

és

 életem már a Te életed,

fájó lelkedben érzed.

 
 
 
2009 január 02.