Könnyed gördül

arcod érző bársonyán,

szemedben csillan,

áttörve az éj homályán.

Sírsz.

Siratsz és siratod magad.

 Döntöttél,

álmaid elhagytad.

A józan észre  hallgattál.

Álmodtál?

vagy csak a szépre, a jóra,

a szerelemre

vágytál?

Oly mindegy már,

töröld le könnyeid,

feledd álmaid!

Döntött a józanság,

a való világ,

temesd az álmokat,

temesd a vágyakat!

Töröld le könnyeid!

Mosolyogj!

Nézd!

Rád nevet a világ,

várnak rád az új csodák,

De vigyázz!

majd, ha jönnek a

magányos éjszakák!

s felcsendül valahol halkan

egy már majd’ feledett dallam,

nem is az éjszaka félő csendjében,

csak ott belül, valahol a sejtjeidben,

s a magány könnyei lelkedben,

az emlékek medrében,

megállíthatatlanul

patakzanak,

hideg szívedre

hullanak.