Te vigyázz most rám, Kedvesem, mert én már nem tudok!
Túl sok már az éjszaka, mikor csak ébren álmodok,
kevés az, mit adhatsz és kevés, mit én adhatok,
Te vigyázz most rám, Kedvesem, mert én már nem tudok.
 
Te őrizd utunkat, ne engedd, hogy eltévedjek,
útvesztőben járok, menni kell, továbblépek,
mert megállni soha nem szabad, de mégis félek,
Te őrizd utunkat, ne engedd, hogy eltévedjek.

Hőségben megfutó ködfelhő
az égben, délibáb a földön,
távoli hegyek fölött eső,
itt szikkadt szikben most a börtön,
roppanó fűzfa ága hullik,
mohó kis tűznyelvek harapják,
végigfut rajtuk, parázs izzik,
száraz erdőt a lángok falják,
gomolygó füst fojt ma életet,
fáradtság a tájon, megbújva
arat a pusztító enyészet,
a halál, éjsötétbe hullva,
        Isten közönnyel nézi művét,
        így közli végső ítéletét.

én csak vendég voltam itt a földön, mégis mindent láttam
mert egyetlen-egy fénysugárban a mindenség benne van,
meztelen talpam alatt az összes út végtelenbe futott,
néhány megfáradt lépéssel bejártam a nagyvilágot,
egyetlen csókomban égett ezer nő ajka a számon,
testük egyetlen ölelésben itt volt a tűz-ágyamon,
egyetlen sikolyban bejártuk a mennyeknek országát,
egy végtelen ölelésben éltük lángoló testünk vágyát,
izzadt bőrünkön fénylett fel az utolsó pillanat,
megfáradt kézzel simítottuk egymásra az álmokat
aztán még pörgött a film tovább, szerelmet varázsoltunk,
és ha felébredtünk - létezésünkbe egymást álmodtuk
csak vendég voltam itt a földön mégis minden bennem él,
pillanatokban éltem, az időt ellopták, jön a tél,
egy újabb karácsony, harangszó simul a havas tájra,
öltözz fel jól -féltelek- és majd sétálj ki ott a parkba
                                    hol nevetésed őrzik az öreg fák