Télidő
előtt
a hideg ég felé merednek a lombtalan ágak,
nyílik még színes virág a csupasz kősziklák alatt?
Gazos borítja az őszi mezőt, havat vár a rög,
zavaros szürke égben súlyos felhő sereg pörög.
Fáradt
a nap
tétován
bóklászik.
Bújik a
világ elől.
Szakítsd le az utolsó szálat, fonnyadt szirmokat
csókokkal éleszd, húzd össze fázósan kabátodat,
fekete kendőt köss, s sétálj fel a hídra hajnalban,
s lásd mint tér meg a kicsi virág hozzám a habokban.

 Quasimodo szép szava elringatott,
álmokat hintett, érzőn simogatott,
lángok gyulladtak, vágyak ébredtek,
/így kelnek életre a szerelmek/
s most az álarc a porba hullik,
menekülnél, az álom szétfoszlik,
a rút arcból egy könyörgő
könnycsepp gördül,
szemed lehunyod, s a gnóm újra szépül,
vak szeretnél lenni, csak lelkeddel látni,
de álmaid eldobod,
megtanulsz temetni.

...és eljött a pont,
amikor már a lélek is zsibbad
nem csak a test
hol a valaha sebesen áramló vér
csak pang az ernyedt erekben,
a szív még harsogva pumpál ma is,
csak éppen erő nincs,
barázdák szabdalják
arcod egyre mélyebben,
a neuronok gátakba ütköznek
s ingereket csapdáz
gonoszul a felejtés,
pihennél a tegnapban vagy
a mát nyújtanád a végtelenig,
de jön a sötétség világa
mi régen a megnyugvást hozta
de ma az álom elkerül,
az éjszaka nem ringat,
csak zsákként rád borul,
s hiába nyúlsz egy kéz után
üres melletted az ágy,
nincs kihez bújj,
kibe kapaszkodj
hiába ébred a vágy,
csak a magány néz rád gúnyosan.