Pezsgő sehol,
egy üveg
fél-száraz bor
mellettem
és csak nézem
a sötétséget,
hallgatom
a csendet.
Hiányzol
ma is,
ott távol
talán rám
gondolsz
s ha álmodsz
velem leszel
s mint én is
vétkezel

..velem.

A pillanatot várjuk,

mikor kezem kezedhez ér,

a percet álmodjuk,

mikor ajkad csókot kér,

az első boldog órát,

mikor magamhoz ölellek,

az első éjszakát,

mikor-mint álmunkban-szeretlek,

s az első reggelt,

mikor melletted ébredek.

Hajolj közel,

hangom csak suttogó.

Nézz szemembe

-veled álmodó.

Nyújtom kezem,

-féltőn símogató.

Vigyázz lelkemre,

-örökkön lázadó.

Érezd szívem,

-érted dobbanó.

Adj helyet,

-hozzád bújni jó.

Adj időt,

-létünk múlandó.

Hajolj közel,

hangom suttogó,

kimondom: szeretlek,

nincs szebb szó.

Csapj kezembe barátom, Párizs csavargója

/kinek nyaka már tudja míly nehéz segge súlya/

látod én még lábon cipelek minden terhet

és nincs "jó hercegem", ki előttem vágja a rendet.

Te fönn vigyorogsz /vagy röhögsz?/ a földi poklon,

vagy épp a mélyben melegedsz forró katlanokon.

Oly mindegy, de lenne egy apró, kicsinyke dolgod!

/ne rázd a fejed/, un itt már mindent a barátod,

megfáradt, megtört, sőt!

 Jézusnak könnyű volt

/vagy csak könnyebb?/

a jövőbe látott,

s ha jól gondolom

én csak a múltat láthatom,

/ha nem szégyenlem/

de ha végignézem

-Isten látja igazam-

nekem könnyebb döntenem,

azt hiszem

/úgy érzem/

Döntöttem !

 Ha süvít a téli szél

kabátod összerántod,

kezed zsebre vágod,

nem kell fáznod,

semmi baj.

De

lelkeddel

mond

mit teszel?

 Az idő

felfoghatatlan módon

végtelen,

halott homokszemek peregnek,

megállitani őket

lehetetlen.

a nincs tovább is a

holnapba

torkollik,

a lehetetlen is

- megtörténve-

elmúlik,

és, hogy mégis győzz

az idő fölött,

csapj az üvegbe!

fájni fog?

talán,

de nem számít,

a

múlt idő vére

folyik

halott kezedre.

 Felvillant arcod,

rajta

egy fénysugár

játszott,

mosolyt varázsolt

csillogó szemed köré,

vidáman táncolt,

játszott,

simogatva arcod,

szemedben nyíló

virágot

csodálta,

méz ízű ajkad

kóstolta,

huncutul füledbe

súgott,

egy szót,

alig hallhatót,

de

mi kimond

minden szépet és jót,

mire együtt dobbannak

a szívek,

mitől megszületnek a színek,

a hangok életre kelnek,

csak annyit szólt:

SZERETLEK

A téli nyárban

a reményre vártam,

hangod hallani,

kezed "megfogni",

vagy csak hallgatni,

veled álmodni.

A téli nyárban

hinni a csodában,

hogy eltűnik a "messze",

kezed - kezemben,

virágok nyílnak szemedben,

szép szerelem szívedben.

Téli nyárban

ebben a furcsa világban,

szerelmed simogatott,

szavad nyugtatott,

éltünk egy álmot:

lelkünk találkozott.

Egy gondolat

futott át rajtam,

rámeredtem

aztán hagytam

eltünni,

de tudtam,

bennem él tovább

makacsul,

várja sorsát

és irányít

a tudat alatt a gondolat,

hogy véget ér a ma

s a holnap

rabolja álmunkat,

belém mar a félelem,

mert veled létezem

s ha magam

maradok

mire jutok?

Bevégeztem?

mit ér az

életem?

Tudod,

létem

benned mérem!

Három királyok!Rátok várok.

 Merre kószáltok?Már nincs dolgotok?

  Hosszú volt utatok, elfáradtatok.

 Jézust láttátok,megcsodáltátok.

  A kisdedet fogadtátok, szép szóval áldottátok.

 Útját nem láttátok, sorsát nem tudtátok.

  Három királyok,ember vagyok.

 Magam útján járok,megváltást nem várok.

  Istentől fordulva,magamban bízva,

 göröngyös úton járva, születtem a világba.

 Rajtam Jézus öröke,örök voltunk bűne,

 a tegnap vétke,a holnap üressége.

Kiálts rám, üvölts, hogy ébredjek!

Hogy vége legyen ennek a semminek,

s fájón, kínlódva a földről felkeljek,

fejem felemeljem és kiegyenesedjek.

Állj elém tükörként, lássam szemedben

mit érek, számít-e még létezésem?

Rám nézve könny csillan, vagy hideg megvetés,

arcodon mosoly vagy gúnyos megvetés?

Simulj hozzám, érezzem szívverésed!

Megdobban-e kezemben? Vagy hallgató lelked

fojt magába minden jót és szépet,

végessé téve a végtelen életet.

A naptárban kettőt lapoztunk?

Tegnap volt karácsonyunk?

Álltunk a pőre fenyő előtt,

válogattuk a tavalyi díszítőt:

üveggömb akasztó nélkül,

gubancos girland végtelenül,

mókás ördögfióka plüss-terpeszben,

matt-sárga-csillag, kopott, fénytelen.

S a dobozban volt múltunk, jövőnk,

mit ránk rót irgalmas teremtőnk.

Tedd fel könnyes szemmel,

már hiába kérő, remegő kézzel

párod tragikus emlékét!

De ne éld át az élet kegyetlenségét

Ha nincs mivel, s nincs kivel koccintanod,

ha nincs miért, s nincs kihez hozzábújnod,

ne koldulj boldog emberektől,

zavarod őket, hagyd a gondoktól

megtisztult embereket örülni,

hagyd őket egymást szeretni,

hunyd be szemed, merülj el egy álomban,

hol Te is ember vagy, s helyed van a világban.

Nyolc lépcső volt, ólomlábakon,

a pokolból az életbe vezető úton,

sötétségből a símogató napfénybe,

a megjósolt halálból vissza az életbe.

Súlyosan hangzott a kimondott szó:

- megértette? Talán nem gyógyítható!

Az értelem keserű tényként felfogta,

csak a lélek jajdult fel fájva, lázadva,

még a szív remélt a szépről álmodva,

s csitult a félelem - a csodára várva.

Szemem fáradtan lehunyom,

a világot köröttem kikapcsolom,

Vágyom a hallgató üres csendet,

temetni minden fájó rossz emléket,

nem létezni a  mában sem,

nem gondolkodni a jövőben.

S egy neuron gonoszul elindulva,

vigyorogva vágja a múltat az arcomba,

kéjtől visítva kapcsolja a mához,

agyam rugdalva űz a holnaphoz.

Mint bolhát pattintanám szét körmöm alatt,

de visszamar a kegyetlen gondolat,

magamból támad a páni félelem,

koldúsként markolja a semmit, kérő kezem.

Varázsolok,

a szürke égre feletted kék-szépet,

a hideg őszi sárra élő zöld-füvet,

a kiégett mezőre színes virágszőnyeget,

a halott vizekbe csobogó életet.

Szemedbe könnyek helyére csillogást,

arcodra édes-szép mosolygást,

felém nyúló kezedre féltő simogatást,

zaklatott éjjedbe nyugtató álmodást.

Ajkaidra méz-ízű csókokat,

forró testedre izgató vágyakat,

a fájó múltra a felejtés fátylát.

Fogd kezem, járjuk a jövőnk útját.

Hazudj szerelmet,

űzd el a félelmet,
hazudj ölelést, hazudj vágyat,
hazudj mosolyt,
hazudj csókot,
hazudj életet!

Hazudj! Én elhiszem.

Hazudja szád a csókot,
hazudja tested az ölelést,
hazudja arcod a mosolyt,
hazudja szíved a megértést.

Hazudj! Én elhiszem.

Hazudj szép szót,
hazudj igazat, valót!
Hazudj! Én elhiszem.

Hazudj nekünk időt,
a végtelent,
hazudj nekünk jövőt,
elérhetetlent.
Hazudj! Én elhiszem.

Hazudj, hogy akarod,
hazudjon ölelő karod,
hazudjon a mozdulatod,
hazudj!

Arcod tünt el a távolság ködében,

a hangod a hallgatás csendjében,

ölelő karod nyoma, mert elengedtelek.

Utolsó szavad visszhangzik: szeretlek.

Szemedben kihunytak most a csillagok,

de éjszaka újra ölelnek az álmok,

emlékek élednek, hangok,  fények,

virágok szemedben, mosolygó remények.

Őrizd a tüzet, a pici égő lángot,

nyújtsd kezed, s kezem megtalálod.

Megállt az idő, a percek nem múlnak,

indulj el szerelem, hazavárlak.

A fény játszik testeden,

csillagot gyújt szép szemedben,

a szerelem mosolyog rám fényében.

A fény játszik testeden,

szádon szalad, csókkal ajkadon,

megpihen melleden, a büszke halmokon.

A fény játszik testeden,

bársonyos bőröd lágyan símogatja,

szép ívű csípőd mohón átfonja.

A fény játszik testeden,

félve ér izmos combjaidhoz,

rásimulva közelít álmaimhoz.

A fény játszik testeden,

vigyázva öled mélyét kutatja,

mely nyíló virágként magába fogadja.