Görcsös kézzel téped a rózsa szirmát,
marokra gyűröd és sárba veted,
meztelen kézzel simítod tüskés ágát,
s befonod vele fájó lelked.
Nem érzel fájdalmat,
nem látsz már álmokat,
vér nem serken sebeiden,
nem vársz már holnapot,
a múltat álmodod,
s álmod már végtelen.
Jajong kezedben a virág,
nem védik tüskéi szirmát,
bőrödbe nőttek, benned élnek,
vágyod a fájdalmat,
meghalt benned a lélek.

Ilyenkor halkan megkérdezed /már hányszor tetted/:

- mi lesz velünk? Mit akarunk? Mit akarsz?

Én hallgatok. Van válasz, de tudom csak álom minden, soha valóra nem váltható álom. Lázad a lelkem, a szívem, de a realitás gonosz ereje belém folytja a szót.

Lelkedbe véstem magam,
szöges cipővel taposva utam,
tenném ma lábujjhegyen,
csendben, óvatosan,
de hallgatásod csöndje
kényszerít
fájó-megalázón
térdre.

2009 július

Tettedre
már nincs bocsánat,
egy hazugsággal
széttépted álmainkat,
ítélkezzen feletted
a holnapban rejtőző pillanat,
mikor keserűvé tesz
az emlékező tudat,
s ne jöjjön feledés,
ne legyen remény,
jusson eszedbe,
fájón szívedbe,
valahol létezek én,
s valahol létezik
egy halott szerelem,
/s nem jön megváltó kegyelem/

Közel negyven éve történt. Egy májusi este, úgy kilenc-tíz között. Nálatok voltam /másod-unokatestvérek voltunk?...jól tudom?...hmm....sose voltam tisztában az ilyen titulusokkal.../. Ültünk kinn az udvaron, Te egy padon én a favágó rönkön. Szép este volt. Csillagfényes ég, lágy meleg szellő, a természet neszezett köröttünk.

Semmi sem sürgős most,
Sötétséget ásít az éjszaka,
rám telepszik, lelkem szorítva.
Tecchalál ölel féltőn magához,
vonz a nem-létezés nyugalma.

Lebegek az űrben,
üveges szemekkel nézem
a hideg-kék földet.
Fázik,
a hótakarót magára húzza
csúf foltokra szaggatva,
kínlódva
szürke párát lehel
a fagyott világba.
Szétszakadt ciha
fehér tolla hullik,
az idő fájó-lassan,
érdes-csikorogva múlik.

/s, hogy magányom oldja,
rosszabbik énem
mohó-kapzsin hozzám bújik./

Hazudj,hazudj, ha úgy jó neked,
hazudj, büntetlenül teheted,
tedd önmagadért, vagy tedd másért,
nem bűnhődsz meg a hazugságért,
mi szemünk lehunyva elfogadjuk,
megtanultuk, mindannyian tudjuk,
önmagadért hazudsz önző módon,
hazudsz nap-mint-nap -újra- fennhangon,
s hazudsz hallgatva, magad becsapod,
tetteid, szavaid nem vállalod,
bújsz a világ elől, gyűlölet benned,
s gyűlöl a világ, már Te megértetted,
már nem törlöd a mocskot arcodról,
lemondtál a régi szép álmokról,
már nem ismered a szeretet fogalmát,
menj, felejtsd az életet - ezt a csodát !

Ki vagy, mi vagy nekem?
Szeretőm?
A magányos
éjeken bársony puha fekhelyem?
Ölelő karod a párnám,
Csípőd íve a lepedőm?
Életető vizem?
Hűsítő korty a nyár-melegben,
mikor nem tűrjük ruhánkat,
s lázzal keressük a hűvös szobákat?
A hajnali napsugár?
Mi álmot űzőn
tavaszi felhők között
virágot s világot ébresztőn jár?
Az esti nyugtató alkonyat?
Mely magához öleli fáradságunkat,
Az álmokat hozó éjszaka?
Mi csillagokat gyújt szemedben,
dalokat dúdol lelkünkben.

Orosz Katalinnak, aki rámszólt, hogy legyek vidámabb, bizakodóbban nézzem a világot.....és Kedvesemnek aki szintén "rámszólt", hogy milyen ajándék hiányzik nekem az életben..amikor ő az én ajándékom...  /a REMÉNY/TELENSÉG versről van szó/... :))

Hát akkor
ablakom kitárom,
nem bánom,
jöjjön be a fény,
vele a remény,
trillázon a madárdal,
s köszöntlek virággal,
csókkal, öleléssel,
szerelemmel,
sétáljunk kéz-a-kézben,
pihenjünk az est ölében,
húzzuk magunkra
az éjszakát,
éljük
testünk vágyát,
s ébredjünk
arcunkon mosollyal,
létezzünk
-békében-
a világgal.

Gyermekek naivitásával
nézek még mindig előre
keresve a fényt a megkopott
emlékek könyvét kezembe véve,
az álom fejezet ezer lapját,
a szeretet néhány fakó oldalát
lapozom,
a soha-meg-nem-kapott ajándékokat
kutatom,
még mindig a szivárvány színes
szalagját képzelem a szürke égre,
még mindig éhes vagyok
a jóra, a szépre,
de már megtanultam:
legyen minden kezdet
egy új reménység,
mikor még velünk az ég,
de elfordul tőlünk Isten,
s hátunk szántja
a sors kegyetlen ostora,
fizetünk a néhány szép pillanatért
lelkünk kiforgatva,
/s megnyugodva várunk
az elmúlásra/

 
Bolondokháza létünk,
élünk, ha élet ez,
sárga cédula a kincsünk,
az erő elszállt,
időnk lejárt,
az út
lábunk alatt elfogyott,
bűn, vétek, hiba
mi bőven jutott,
remény?
metszően fájón
vette el
egy pillanat
egy
megsemmisítő
töréspont
mi létünk szaggatta
foszlányokká

/a váltál egy rég-múlt

fájó álommá/.

Ilyen az élet,
nem kell hozzá sárga-cédula,
hogy nyíljon a bolondokháza.
Egy töréspont metszi létezésed
egy katartikus fájó pillanatban,
de nincs hiba,
nem kell észrevenned!
Majd elmúlik a holnapban,
vagy ha nem
hát viseld
türelemmel végzeted.
Hited, reményed már
elhagytad valahol
az út szélén a rohanásban,
erőd nincs visszafordulni érte.
Hagyd veszni, élj a mában!
Csendben,
másokat ne bántson a szó,
Te is tudod:
hiábavaló, fárasztó,

néha hallgatni jó.

Télmarta kopasz föld fölött
nekibuzduló felhő hömpölyög,
a zizegő nádasban még
fagy bujkál,
s az erőlködő nap
alacsonyan jár,
de reggel már pacsirta szárnyalt,
tavaszváró füllel hallgattuk a dalt,
dérlepte fűszál,
szánalmas erőtlen,
mégis nyújtózik az
égre a fényben,
lelkünk is éled,
alig néhány zúzódás,
mit a múlt ütött rajta, s az utazás
folytatódik,
Emlékeink horizontjában,
a gondolat vörös pírt fest a mában,
jósolva holnapra változást,
talán jobbat
mit megéltünk,
talán új vágyakat
mielőtt olcsó és hideg fekhelyünk,
egy gödörben elkészül nekünk.

A gondolat is szédül
ha kívül kerül
a valóság világán.
Akkor talán
ne álmodjunk?
Ne legyen vágyunk?
Ne érezzünk,
csak létezzünk?
Erre születtünk?

A valóság tűéles szikláin
törik meg az álmok folyama,
zúgó kavar zavaros iszapot
a vágyak szép-kék világába.
Simogató szerelem csöppjei
a féltés áradatává dagadnak,
a kétség mar sebet mélyen,
kérdések most választ várnak,
de hallgatunk,

nem kérdezünk,
a választól félünk.

Bántó most minden szó.
Elmegyek!
A holnapból
 - félve -
még visszanézek,
a zúgót hallgatva,
vágyom, hogy a víz fölött
a szivárvány szép íve
törje meg a vízködöt.

Élünk,
létezünk,
tesszük dolgaink,
konok léptekkel
járjuk megírt útjaink,
valamit mindig akarunk,
s hogy elérjük
mozdul karunk,
mindenre vágyunk,
mindent akarunk,
úgy érezzük
soha el nem fáradunk.
S jön egy pillanat,
mikor kezünk
fáradtan hull ölünkbe,
szemünk lehunyjuk,
 nem is álmodunk,
belefekszünk,
elnyújtózunk a semmibe,
és rájövünk, rádöbbenünk
elfáradtunk.
És
megpihenünk
egy aggódó pillantásban,
egy simogató mosolyban,
egy szerelmes ölelésben,
megpihenünk
-együtt-
a
szerelemben.

Lennék Prometheus ki a rögökből
éledő meztelen embert megsajnálva
skarlátvörös lángokat lop a tűzből,
s az Olimpos isteneit kijátszva
a meleget s fényt hozza a földnek,
vállalva, hogy az éj sikoltson fájdalmában
mikor testembe mar körme keselyűnek.
Istenek kegyéből a hasadó hajnalban
újjászületek s veletek adok hálát a fénynek,
a szivárvány színeinek, a melegnek.
De
fáradok.
Ezredévek örökségét cipelem,
bűnét mindenkinek,
már nem örülök
az ébredő hajnaloknak, ha tehetném
Kharon mellé ülnék s eleveznék
a Sztüx labirintus alagútjain,
vetve egy obolost a révésznek,
hogy száz éves bolyongásra ne ítéljenek,
pihenni vágyom

- engedjetek !

Megállt a pillanat,
furcsa torz bénán
fagyott meg az élet,
szemem lehunytam,
sejtjeimben kerestelek,
megpróbáltam
mosolyod felidézni,
nevető szemed,
s csak könnyeket láttam,
megtört tekinteted,
kezem féltőn mozdult,
s félúton megállt.
Keresett,
s nem talált.

Múltad
foglya vagy.
Lelked ezer érző szállal
fonja be az emlékező-pillanat,
Könnyed
magadba sírod,
az éjt várod,
visszatérő álmod,
hogy karjába féltőn ölel,
de
hívó szavadra
csak az éjszaka
fájó
csöndje felel.

Szürke felhők foszlanak
a sápadt téli ég alatt,
erőlködő napsugár

gyenge fénye rést kutat,
fehér virág nyújtózik,
nyílni vágyón tárja szirmait,
ébredő szellő lágyan simogat,

hozva a tavasz illatait,
s ha nagyon figyelsz,
meghallod
a pacsirta
szép
szerelmes dalát.

Szám marta
csók-éhes ajkad,
bőrömet
lázzal szántotta ujjad,
körmöd vájt bele
véres barázdát,
lángra gyújtottuk
a csendes éjszakát,
egyetlen izzó testben
éltünk,
megsemmisültünk,
az idő megállt,
a pillanat örök,
maradj így Kedvesem,
könyörgök,
forró tested
szorítsam,
míg van erő
a karomban,
sikolyod halljam,
míg létezik hang
a világban.

Fázom,

add tested,

gyújts bennem tüzet,

égig lobogjon a láng,

lehet - a pokol vár ránk,

de égjünk inkább a lángokban,

mint csalódjunk az álmunkban!

Hideg világban egyedül éltem,

a magánytól rettegve féltem,

gyújts bennem tüzet,

add tested.

Fázom.

Hó hull a tájra.
Az éj sötétben
távoli fények villannak.
Éjfélre jár az óra,
ölel az éjszaka,
engedj az álmoknak!
Gyötrő napod
dobd most a tegnapba,
reméld, hogy jót hoz a reggel!
Múlnak a félelmek,
álmodj szép világról,
s talán eljön a virradó fényekkel.

Agyamban
száguldó gondolatok
dübörögve, féktelen vágtatnak,
nincs idő
mérlegelni, már dönteni kell,
vége az álmoknak,
nem lehet
szemünk lehunyni,
nem szabad tovább így hazudni,
kezem elengedted,
kezed nem fogom,
ints búcsút, el kell most indulni,
könnyet ne ejts,
próbálj meg mosolyogni,
tanuljunk meg
újra
álmokat
álmodni

Érzem

s Te velem érzed.

 Szemembe égett képed,
 bőrömre érintésed,
 lelkemre fonódott lelked.

Könnyed folyik arcomon,
 szavad szól számon,

bűnként rám szállt vétked,
már félem gyötrő félelmed.

  Veled riadok álmodból,
 ha menekülsz fájdalmadból,

Léted bennem éled,

 s én létezem - benned,

érzem

s Te velem érzed.

Színek
fonják át léted
minden reztdülését,

minden vágyát,

minden álmát.

Az éj fekete bársonya simítja
lelked gyötrő fájdalmát,
az aranyló napsugár
ébreszt életre, hozva a mát,
a kék madár röpül feletted,
szárnyával féltőn magához ölel,
vöröslő vér dobbantja szíved,
s szíved szavára szív felel,
a nyári kék égen futó felhők
játszanak képzeleteddel,
hallgató csendben élő őszi erdők,
lépted segítik színes szőnyeggel.
A májusi lila orgona illata
szerelmet terít vágyaidra,
s végül
ezer-szín virág takarója

simogat örök álomba,
borul

magába fogadó sírodra. 

A csepp
sziklákat zúz porrá
az idők végtelen folyamában,
a könny
nem válik párává
a hideg gondolatok árjában,
a szó
semmit mondó
ha némán hallgatunk,
létünk
mindent tagadó
ha semmit sem vállalunk,
legyek
egy fuvallat
mi könnyed szárítja
legyek
egy gondolat,
mi mosolyt varázsol arcodra,
legyél
ki kezem fogja
s vezet a végtelen utakon,
legyél
ki szerelmem elfogadja,
legyél az örök holnapom.

Ha ölel az éjszaka
eldobjuk a mát a sutba,
szemünk lehunyjuk,
-talán nem is álmodunk-
és mégis
egy más világban vagyunk,
csitul bennünk a fájdalom,
/s ha dalunk dúdolom,
 csak magamban, némán/
érzem: a holnap vár rám,
s vársz Te is
édes szerelem,
vársz TE is
én
kedvesem.

Fájó múltad
konok kézzel
 lelkedhez férceled,
vér serken
újra s újra
mikor feltéped sebed,
könnyed patakja
homályba borítja
 szemed fényét,
hallgatásod
fájdalma a
 holnapot tépi szét,
létezel
a mában és
 holnap is felvirrad,
vagyunk,
nem lázadunk,
nem álmodunk,
 temetjük magunkat.

Vedd kezedbe lelkem,

játssz a húrjain!

Szaggasd, hogy fájjon,

űzd el nyomorult álmaim!

Tomboljon a sok fals akkord,

Verjen visszhangot agyamban.

Közben üvölts! vagy csak mondd,

vagy csak suttogd halkan,

s a józan szó talán utat talál,

s a pillanat tovább lép

és szűkölve hőköl vissza

a lesben álló

halál.

A csend vonz,

ölel magához,

bennem létezik.

Éltem - s e vétkem - megölt.

A csönd átfon, kitölt.

Nyugalmat teremt,

féltőn temet.

Ne szólj, már nem kell!

Könyörgök

ne ébressz fel!

Hagyj pihenni,

hagyj megnyugodni!

Ne akarj visszahívni

engedj elmenni!

Ne sírj!

Az éj sötétben

a könnyek 

nem fénylenek.

A csönd takar,

féltőn ölel magához.

Nem létezek már,

lelkem megtér,

az álmokhoz.

Mit adjak néked?

Üres kezem, /s vele zsebem/

rég szétfoszlott életem

ügyetlen férfi módra fércelem.

Talán adjam mosolyom,

rólad szóló álmom,

kezem simogató mozdulatát,

szívem utolsó dobbanását?

Adjam neked a végtelen időt,

s hozzá magam, a hű szeretőt,

adjam a lázas éjszakákat,

s hozzá pihentető édes álmokat?

Adjam a nap hajnali ébredését,

aranyló sugarának érintését,

a "nyitnikék"  dalát,

a nyíló virág illatát

Hozzád indultam.

B.-ben jártam.

Rád vártam...

Vakító fehér hó takart mindent,

itt-ott egy vidám cinke rebbent,

a nap is kimosolygott a felhők közül,

mert tudta: a trabant hármasban is röpül,

mert értem érkezel,

magaddal viszel,

s napunk

megtelik szerelemmel.

Este lett.

A nap ért véget,

hozva a keserűséget.

Dűledezőn romos, kihalt állomáson,

hideg szélben, dermedten vártam vonatom,

boldog napunk enyészett el semmivé,

vált újra egy fájón szép emlékké.

Bevégeztetett,

a nincs-továbbot nem lehet nyújtani,

ha volt szép és jó, meg kell köszönni,

s csendben, hullámot nem verve,

árnyékot nem vetve,

megszégyenülten távozni,

már lehetek tuskó, nem kell kezet fogni,

csak elfordulni, hallgatni,

a pillanatot várni.

Lezáratlan fejezet

mondat közepén félbe hagyva ér véget,

még "átfésülni' a sorokat? a fenéket!

üresen cseng már minden szó,

visszhang nélkül,

talán hagyni kellene valamit emlékül

mielőtt a tudat a semmibe merül?

Árnyékot nem vetek,
hullámot nem verek,
mában még létezem,
jussomat kikérem,
semmit sem teremtek,
mindent csak temetek,
hullámot nem verek,
árnyékot nem vetek.