Közel negyven éve történt. Egy májusi este, úgy kilenc-tíz között. Nálatok voltam /másod-unokatestvérek voltunk?...jól tudom?...hmm....sose voltam tisztában az ilyen titulusokkal.../. Ültünk kinn az udvaron, Te egy padon én a favágó rönkön. Szép este volt. Csillagfényes ég, lágy meleg szellő, a természet neszezett köröttünk. Megnyugtató világ ölelt magához bennünket és befogadtuk ezt a világot.

Akkor még nem tudtam semmit sem!
Akkor még nem értettem semmit sem!
Akkor még talán Istenben is hittem!

Karodban kicsi lányod. Talán egy-két év körüli volt. Pici tündérke. Nem volt álmos. A maga módján csacsogott, kicsi kezével a hajad húzta, arcod simogatta, rád nevetett, az orrát az orrodhoz dörgölte, felkacagott mikor mímelted a prüszkölést. Ha egy irodalomkritikus "olvassa" a "képet" azonnal giccsnek nyilvánítja. Nekem nem az volt.

Emlékszem  ahogy magadhoz ölelted és végtelen szeretettel halkan dúdoltál neki dalokat és "meséltél". Talán nem tudom már szó szerint idézni, de valahogy így hangzott.

/Hiába vett körbe a világ, hiába voltam én is ott, Ti csak ketten léteztetek, Te és Ő, Ő és TE....sajnos nincs más kifejezés erre...pedig nem két lény voltatok...eggyé váltatok....együtt léteztetek/

-"kicsi lányom..nézd a csillagokat...ott laknak az angyalok. Ott fönn édes pici angyalkák játszanak egész nap. Vidámak, nevetnek és soha nem lesznek felnőttek. Soha nem fáj semmi nekik, mindig egészségesek...és mindig tortát esznek...és nem mondja nekik anyuci, hogy  - nem szabad, mert ártalmas! És mindent a kezükbe vehetnek, még a könyveket is bekenhetik csokival!! Tudod picikém, nem kell keserű gyógyszert bevenniük, nem kell a szurikat érezniük. Látod azt a fényes, nagy csillagot? Ott lakik biztosan Szent Péter. Ő egy nagy szakállú, morcos öregember, de a szíve aranyból van. Meglátod mindig megsimogatja majd a fejecskéd és ha nem látják a többiek ad puszit is arcodra. Amott meg arra északon, az a kék fényű apró csillag biztosan a télapó bolygója. Ott tartja a rénszarvasait és mikulás napján elindul a világba telis-teli ajándékokkal. Emlékszel? Ő hozta neked a sok finom csokit és azt a nagy tigrist is amivel alszol a kiságyban. Jézuska nem tudom hol lakik...ha létezik egyáltalán ........
/ezt furcsán, szinte szemrehányóan mondtad/
.....nézd azt a fehér sok-sok csillagot....ami szinte egy hosszú, kanyargós útnak látszik...úgy is hívják, hogy tejút. Ott játszanak az angyalkák. És ott nem baj ha elesel, nem ütöd meg magad, bárányfelhők vesznek kőrbe, vigyáznak rád. Az angyalok látnak mindent onnan fentről, minket is....engem is.
Tudod pici lányom, akik korán az égbe költöznek azokból születnek az angyalok...Isten világának legszebb teremtései....én-kicsi-angyalkám...én-édes-szép-kicsi-angyalkám..."

És mondtad....mondtad....mondtad. Pici lányod már jólesően szuszogva aludt a karodban...de TE mondtad tovább, szinte már csak magadnak. Szemed furcsán fénylett. A csillagok fényének véltem.

Akkor még nem tudtam semmit!
Akkor még nem értettem semmit!
Akkor még talán Istenben is hittem!

Emlékszel Muci erre az estére?
Évtizedek óta nem láttalak, nem hallottam hírt felőled, de ma már tudom, hogy az az este, éjszaka soha nem múlt el, reggel nem kelt fel a nap.
Élsz itt a földön, de a lelked a csillagokban.
Egy pici angyalra vigyáz féltőn, aggódó édesanyaként.

Pár hét múlva tudtam meg, hogy leukámiában meghalt édes pici lányod.

Ma sem tudom elfogadni. Ma is a csillagok fényét látom a szemedben és csillagok "fénylenek" az én szememben is.

Akkor még hittem Istenben!