Hiányzik a hajnali ködöt bontó vonat
csattogása, az ébredő peron világa,
a C-i kihalt resti bűn rossz kávéja íze,
az a szál virág - papírban -, mit legtöbbször a
a poggyásztartóba tettem, ottfelejtettem.
Hiányzik az egy-kocsis lusta vicinális,
a B-i állomás dermesztően halott csendje,
s hiányzik mosolyod, mikor kocsid mellett ott
vártál rám, hozzám siettél, átölelt karod,
felhők között a nap is kisütött felettem.
Mond, az öregedő T "eszi" a negyediket,
vagy hármasban morog, kapaszkodik a hídra?
Járnak-e még ott, a gödrös úton csillaggal
homlokukon azok a furcsán más emberek,
mezítláb, hosszú, egyszerű fehér lepelben?
S a gyep fölött röppen még a szárnytalan angyal,
"Csoki" a láncvégén türelmesen várja, hogy
megsimítsd, s hajnalban az égen énekel a
pacsirta, hordja a szél a futó-homokot,
pompázik az ezerszín liliom a kertben?
Gurul-e cseppje a méznek, s csendül az üres
pohár ha az éjszaka súgja már álmodba
a volt-szerelmet, s leül-e ágyad szélére
Tóth Árpád és Radnóti -Fanni kezét fogva -.
Verlain őszt idéző sanzonját hallgatva?
Kezedbe kerül-e még a "fekete kötet",
az őszinte szép-szavak amatőrizmusa

vagy mára mindketten a szemétben végeztük?