Angyal suhant át a rét fölött,

s nyomába az élet költözött,

ezer virág tárja szirmát az égre,

bódító illatát ontja a végtelenbe.

Angyal suhant át az esténken,

nyomában csillagok gyúltak az égen,

dalra fakadtak a fák, dalolnak a levelek,

lágyan, halkan dúdolják: s z e r e t l e k.

Angyal suhant át az éjszakán,

a hallgató sötétség éjfekete bársonyán,

tüzet gyújtott vágyó, kérő testünkben,

s gyönyörködött egy pillanatig szerelmünkben.

VILÁGGÁ AKAROM KIABÁLNI HOGY VALAKIT SZERETEK....Ő AZ ÉLETEM....IDE ÍRNÁM A NEVÉT DE MIATTA NEM TESZEM.....A VILÁG LEGARANYOSABB...LEGSZEBB TEREMTÉSE.....AZ A NŐ AKIÉRT ÉRDEMES ÉLNI...ÉS ÉRDEMES MEGHALNI....

SZERETEM....

Még várok

Még hallgatok

Még félek

Még nem kérdezek

Pedig kérdésem ezerszer megfogalmaztam,

s magunkat védve ezer kiutat hagytam,

mégsem merek megszólalni, mert válaszod tudom

s azt is, hogy utunk végetért, szétfoszlik az álom.

Még remélek

Még szeretlek

Még szeretsz

Még nem engedsz

Kezemben a telefon, újjaim a gombokon,

de megbénul a kezem, megáll a mozdulatom,

míg nem kérdezek nem lehet válasz sem,

nem gondolkodok, lelkembe mar a félelem.

Mi értelme az időnek? Csak képzetünk alkotta,

a múlt-jelen-jövő csak szavak halmaza,

a mindíg-létező nem néz vissza, nem várja a jövőt,

az örök mát éli, nem érzi az időt.

Hangya-szorgalommal rakjuk sorba dolgainkat,

tegnaphoz mi megtörtént, holnaphoz vágyainkat,

s közben lustán lődörög létünk a mában,

a semmit éljük meg a kitalált idő múlásában.

Játsz a gondolattal, hogy nincs csak egy napod,

s ébredj reggel úgy, hogy ma a "mindent" kapod,

s mit megélsz éjfélig csak az a jussod,

egy napban történik  örömöd s bánatod.

Kezemben kávé, ülök a teraszon,

éjvégi hajnalban az eget kutatom,

hűvös szellő símogat, a napkeltét várom,

a fényt, hogy árnyék kússzon a világon.

A kert végén napraforgó búsul fejét lehajtva,

tövében koránkelő sikló rajzol nyomokat a porba,

Fordul az öreg bolygó, napsugár kacsint arcomba,

az idő kérlelhetetlen, álmot söpörve lép a nappalba.

Megkésett éjji pillangó száll a leánderre,

színpompás lepke, most hernyó voltát feledve

örül az életnek, röpül messze a végtelenbe.

A szó dermedten hallgat,
 álmokat temet a gondolat,
 a szív még feldobban,
 elmúló, lassú ritmusban,
 még rezdül a meggyötört lélek,
 a néma csendben,

 visszhangtalan
 még felcsendülnek az énekek,
 de ha magamba nézek:
 kiégett vágyak,
 kimondott hazugságok,
 fényét vesztett színek,
 fals akkordok,
 megélt szégyenek.
 
 A semmire várok.
 
 Kezemből pereg a végtelen idő,
 köröttem a sötét éj pókhálót sző.

Léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba?

Élhetsz egyszerre két külön világban?

Létezhet két érzés zaklatott szívedben?

Hihetsz ezer csalódás után a szerelemben?

Várhatod a holnapot, ha a tegnap fogvatart,

ha szívedben örökre csak egy érzés maradt?

Nyújthatod kezed, ha béna a mozdulat?

Mosolyoghatsz ha felhő takarja el arcodat?

Ragyoghatnak a csillagok, ha fénytelen a szemed?

Szerethetsz, ha a fájdalom megölte a lelked?

Kínzó a csend, egykedvűn hallgat az éjszaka,

agyamban fájón dobol szívem zaklatott ritmusa,

rossz kedvű, sápadt hold hunyorog vaksin az ablakon,

nem gondolkodom, némán a semmit bámulom.

Tested keresi kezem, de félúton megáll a mozdulat,

hiszen a kegyetlen értelem elűzte az álmokat,

mérlegelt a józan ész s a vágyakat a mélyre temette,

mi hitet s reményt adott a holnapnak - mind elvette.

Csendet tör egy távoli harang, sirat egy megtérő lelket,

felriadva rezdül még bennem a meggyötört élet,

a tegnap  bámul rám, a holnap  lemondón legyint,

keserűn fájó a múlt, a józan ma pedig rendreint.

Mondtad, mondtam, sok ezer szóban,

futó percekben, gyorsan múló órákban,

egymás szavába vágtunk, aztán nevettünk,

őszintén vallottunk, néha kicsit megijedtünk,

lelkünk kitártuk, védtelenné váltunk,

s a pillanat elhozta, már egymásra vigyázunk.

Érzem ha lelked a fájó múltban bolyong,

s érzed ha lelkemben a kínzó kétség zsong,

veled élem tested nyugtalan gyötrelmét,

s velem éled ébredő vágyam minden rezdülését.

Kezed nyújtod felém s nyúl érted kezem,

a távolság csak fogalom, Te itt vagy velem,

a pillanat megállt, az időnk szűkre szabott,

életünk jótékony módon egy esélyt adott,

a csöndes őszben mosolyt varázsolt arcunkra,

a beteljesülés igéretét forró álmainkra,

csillagokat szemedbe, méz ízét ajkadra,

a tüzet ölelésedbe, a kielégülést vágyainkra.

Fáradtan ülök, fejem hátrahajtom,

kezem tétlen nyugszik, kerül az álom,

rejtélyes neszek feszítik a képzeletet,

felsejlő emlékek a létezésemet.

Fáradt vagyok, aritmiás szív, fájó lélek,

megkopott test, elégett remények,

tehetetlen akarat, bénító félelem,

naív kitárulkozás, végtelen türelem.

Nincs erőm lépni, s nincs nyugtom megállni,

még dobok egy zsetont, lehet itt nyerni?

Pörög a kerék, kajánul surran a golyó,

vigyorog a krupié, már tudja, én leszek a hunyó.

A  vaslogika konoksága mondja:

-állj meg álom, ne indulj útra,

 tűztengerben bolyongsz, lángnyelvek égetnek,

 vigyázz! Megölnek az írott és íratlan törvények,

 most táncba hívott a vágy, pörögve forgat,

 s ha szédülten ébredsz, feleded a lázat,

 mosolyogsz magadon, megásod sírodat,

 helyezkedsz, kicsit széttúrod a hantokat,

 fejed alá gyűröd az elkopott vágyakat,

 szemed lecsukod, eltűnik az álom.

A vaslogika kérlelhetetlen uralkodik a világon.

Add kezed, induljunk a végtelenbe,

útunk csodákon át vezet az ismeretlenbe,

égigérő fák között jár ösvényünk,

csillagok követik léptünk, s ha megpihenünk

nyíló virágok fonnak ágyat körénk,

fák susogása, madárdal a zenénk,

takarónk a símogató, aranyló  napsugár,

mely meztelen testeden huncut táncot jár.

Kezed rezdülését figyelem,

a fájdalmat szemedben,

érzem tested gyötrelmét,

védtelen kis-madár vergődését,

bennem él lelked nyugtalansága,

szíved vágyó dobbanása,

minden sejtemben létezel,

veled bűnhődök ha vétkezel,

léted magamra vállalom,

benned önmagam megtalálom.

Megtörte a csendet szép szavunk,

színekkel telt meg szürke világunk,

érzem, s érzed, ma újra álmodunk,

feledjük a múltat, ismét él vágyunk.

Lám, így fut velünk a képzelet,

feledve a multat, élnénk az életet,

de könny csillan szép szemedben,

s feljajdul még a múlt lelkedben.

A tűz leégett, üszkös fadarabok szerte,

hamu szálldos, a gerenda koromtól fekete,

arcom még csapkodó szikrák égetik,

szemem lehunyva,  egy könnycsepp felfénylik,

kezemben izzó parázs, de nincs fájdalom,

egy régi dallam felsejlik, monoton dúdolom,

magamnak mondom, s magam hallgatom,

üres világ lett életem, vállalom, elfogadom,

mert a józan ész diktál s nem az érzelem,

vágyakat, álmokat temet az értelem,

még él a tűz, hát üres szívem is rávetem,

nem oltja könnyem, elég a parázson a szerelem,

nem siratom, csak monoton módon,

a semmit élve régi dalom dúdolom,

még mozdulok, de már tudom: nem létezek,

magamban s magamtól csak annyit kérdezek:

                                             vannak kivételek?

Friss szellővel ébred a reggel,

a nap már lustán, bóbiskolva kel fel,

fák nyújtóznak ég felé álmosan,

nyíló rózsa húzza össze szirmait fázósan.

Színek pompáznak, új ruha a világon,

sárga, vörös, bíbor ékszerek minden faágon,

szőnyeg terül az ősz elé, millió falevél,

s gonosz módon, valahol már elindul a tél.

Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,

a lehullott morzsákat tenyerébe söpörte,

gondosan vigyázott mindenre,

egyre talán nem: az életére.

Előttem inas keze, mely soha nem nyugodott,

ritka pillanat volt mikor simogatott,

s ritka volt, hogy szólt, inkább hallgatott,

szavának súlya volt, igazságot mondott.

Ha eszembe jut, sokszor eltöprengek,

soha nem beszélt róla: volt gyerek?

néha kis pohár bor mellett a háborúról mesélt,

a félelemről mit kegyetlen módon megélt.

A tehetetlen düh fogja marokra akaratod,

a "nincs kiút" mar beléd béklyót,

a kétségbeesés űzi el a józanságot,

már élvezettel éled az aljasságot.

Nem vallod bűneid, nem kérsz penitenciát,

vezekeljen ki ráér, eméssze magát,

nem kérsz megértést, nem adsz kegyelmet,

gyilkolnál, de gyáva vagy, ez már az életed,

fejed lehajtod, derekad meggörnyed,

Istentől elfordulsz, pokolba csaptad a léted,

vigyorogva rakod a tüzet katlanod alá,

halott lelked aprítod gyújtóssá,

kővé dermedt szíved már csak kolonc,

elfeledted "milyen illatos, s milyen színű a lonc",

vak szemeid már csak a feketét látják,

inadból, húsodból fonsz örökké égő fáklyát.

Csókod lobbantott lángra,

ölelő karod szorítása,

bőröd lágy bársonya,

szemed vágyó csillogása,

rezdülő melled halma,

derekad ívbe hajlása,

combjaid kitárulkozása,

öled befogadó hívása.

A rohanó pillanat megállt,

meztelen testünk eggyé vált,

köröttünk eltünt a világ,

s élt a szárbaszökkent virág,

tüskéi hátam véresre tépték,

sikoltottál: még-még-még,

felettünk lángtenger ég,

bőrünkön csillog a veríték,

itt a pillanat mikor elégünk,

az élet értelmét éli testünk.

Megszületünk,

védtelen lélekkel az életbe lépünk,

nyitott szemmel ártatlanul  nézünk,

rácsodálkozva a világra, felnövünk,

még hiszünk, még nem félünk,

még vágyunk, még szeretünk.

Az első pofont még lerázzuk arcunkról,

az első riadás még nem űz el álmainktól,

még nem tántorít el az igaz szótól,

még nem foszt meg vágyainktól.

De eljön a pillanat, mikor már félünk,

mikor már lassú mozdulatokkal falakat építünk,

mikor már hitünkben megrendülünk,

mikor már  nem élünk, csak létezünk.