Kínzó a csend, egykedvűn hallgat az éjszaka,

agyamban fájón dobol szívem zaklatott ritmusa,

rossz kedvű, sápadt hold hunyorog vaksin az ablakon,

nem gondolkodom, némán a semmit bámulom.

Tested keresi kezem, de félúton megáll a mozdulat,

hiszen a kegyetlen értelem elűzte az álmokat,

mérlegelt a józan ész s a vágyakat a mélyre temette,

mi hitet s reményt adott a holnapnak - mind elvette.

Csendet tör egy távoli harang, sirat egy megtérő lelket,

felriadva rezdül még bennem a meggyötört élet,

a tegnap  bámul rám, a holnap  lemondón legyint,

keserűn fájó a múlt, a józan ma pedig rendreint.

Vakon mozdulok, erőtlen lépteim a semmibe vezetnek,

Pokolba az életemmel, vidd fekete mélység a lelkemet!

2009.08.09.