Kiálts rám, üvölts, hogy ébredjek!

Hogy vége legyen ennek a semminek,

s fájón, kínlódva a földről felkeljek,

fejem felemeljem és kiegyenesedjek.

Állj elém tükörként, lássam szemedben

mit érek, számít-e még létezésem?

Rám nézve könny csillan, vagy hideg megvetés,

arcodon mosoly vagy gúnyos megvetés?

Simulj hozzám, érezzem szívverésed!

Megdobban-e kezemben? Vagy hallgató lelked

fojt magába minden jót és szépet,

végessé téve a végtelen életet.

A naptárban kettőt lapoztunk?

Tegnap volt karácsonyunk?

Álltunk a pőre fenyő előtt,

válogattuk a tavalyi díszítőt:

üveggömb akasztó nélkül,

gubancos girland végtelenül,

mókás ördögfióka plüss-terpeszben,

matt-sárga-csillag, kopott, fénytelen.

S a dobozban volt múltunk, jövőnk,

mit ránk rót irgalmas teremtőnk.

Tedd fel könnyes szemmel,

már hiába kérő, remegő kézzel

párod tragikus emlékét!

De ne éld át az élet kegyetlenségét