A gyászmenet elindult a ravatalozótól, lassan, méltóságteljesen, csendesen. Az őszi szél hangján kívül csak János bácsi kisebbik lánya zokogása hallatszott amint néha csendesült a szél zúgása.

A lélekharang csilingelése kísérte az öreg pap mormolva mondott imáját. Hadarta a szövegét, csak a megszokás vezérelte. Nem tartotta igazi keresztyénnek soha Jánost. Nem az iszákosságát ítélte el – ő maga is rendszeresen dézsmálta a misebort és elfogadta a jóféle kisüsti házifőzeteket is –, de azt már nem fogadta el, hogy 82 éves kora ellenére is hajkurászta a nőket, igaz a felesége már 30 éve halott volt. Az öreg pap mindig azt mondta, hogy már neki is mellette a helye.

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

Borostyánba zártad világod,
-időbe fagyott létezések -

Angyalok, démonok,
isten a mindent teremtő,
s vigyorgó ördög a temető,
félelmek, fájdalmak,
kedvek, örömök.
évezredek története,
a mindenség lelke
a csillogó kőben.

Ha dühöd roppant rajta
kinyílik elporladva
s hited tagadva
az embert szülöd
kínok közt
a világra.

Én istenem.

Öröklétbe alkottalak.
Imákat találtam ki,
hogy áldjalak és kiutat találjak
semmi létem gyötrelmeiből,
ebből az elmúlás-félelemből.

Én alkottalak,
s ha kell kiradírozlak a tudat-világból.
Megtehetem,
mert létezem,
valóság vagyok, emberként meghalok.

A mennyeknek országát
ne add nekem,
nem kérek föloldozást,
nem kell a kegyelem.
Én Istenem.

Árnyékot nem vetek,
hullámot nem verek,
mában még létezem,
jussomat kikérem,
semmit sem teremtek,
mindent csak temetek,
hullámot nem verek,
árnyékot nem vetek.

 Reggel volt.

Az eső esett vígasztalan egyhangúan,

de egy szép nap vágya bújt meg mosolyodban,

arcát nézted, higgadt tekintetét,

féltőn megsímogattad a kormányt fogó kezét,

szemed lehunytad, a jövőt vágytad,

nyugodt életed vele tovább álmodtad.

Reggel volt.

A gondolatod féksikoltás szaggatta,

riadó szemed fényszóró vakította,

s a csattanás, a soha el nem múló pillanat,

mely szétszakította az összefonódott álmokat.

...és temettél,

...és nem feledtél,

álmodban ma is a fék csikorog

és szemed sarkában könnyeidben élnek a sóvirágok.

Fájt az éjszaka

álmatlan forgolódva.

Apró kicsi fények

erőlködve

szaggatták a sötéséget.

Egy zavaros gondolat

űzte el az álmokat:

egy kínzó látomás,

ijesztő utazás

Dis városába,

s az erkélyen Fausttal

néztük a talmi fényeket,

hallgattuk a hamis éneket,

árultuk lelkünket,

kerestük a szerelmet.

És

nem

jöttél!

Te 

is 

féltél!

 Szép szerelmem.

Fogd meg kezem

s vezess ki a 

a pokol 

városából,

a

kínzó

álmokból!

Könnyed gördül

arcod érző bársonyán,

szemedben csillan,

áttörve az éj homályán.

Sírsz.

Siratsz és siratod magad.

 Döntöttél,

álmaid elhagytad.

A józan észre  hallgattál.

Álmodtál?

vagy csak a szépre, a jóra,

a szerelemre

vágytál?

Oly mindegy már,

töröld le könnyeid,

feledd álmaid!

Döntött a józanság,

a való világ,

temesd az álmokat,

temesd a vágyakat!

Töröld le könnyeid!

Mosolyogj!

Nézd!

Rád nevet a világ,

várnak rád az új csodák,

De vigyázz!

Vedd kendőd,

 s töröld le arcomról

  vérem,

  verítékem,

 érted hullott könnyem,

 eltemetett szerelmem.

Töröld le,

 a végig sem álmodott álmunkat,

 ajkunkra fagyott  csókunkat,

vágyott ölelésünket,

 ezt a

 sosem-volt szerelmet.

Töröld le

 tévedésedet,

a lelkedben

 örökkön felsejlő,

fájó

 létezésemet.

Fázom,

lelkem vetkőztetted meztelenre,

szögeid szaggatják húsom.

Letépted álcám, multam meztelen,

bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.

Fázom,

kioltottad tüzem, a parázst taposod,

keresztem törött vállamra rakod.

Metsző hideg jeges szél vág arcomba,

cipelem magam, s téged, fel a dombra.

Fázom,

koponyákon járok, élő, síró lelkeken,

kálváriám - mert megszülettem - végtelen.

 Fázom,

szánj meg, ha akarod, tedd hideg értelemmel,

engedd, hogy betakarózzak forró testeddel.

Csapj kezembe barátom, Párizs csavargója

/kinek nyaka már tudja míly nehéz segge súlya/

látod én még lábon cipelek minden terhet

és nincs "jó hercegem", ki előttem vágja a rendet.

Te fönn vigyorogsz /vagy röhögsz?/ a földi poklon,

vagy épp a mélyben melegedsz forró katlanokon.

Oly mindegy, de lenne egy apró, kicsinyke dolgod!

/ne rázd a fejed/, un itt már mindent a barátod,

megfáradt, megtört, sőt!

 Jézusnak könnyű volt

/vagy csak könnyebb?/

a jövőbe látott,

s ha jól gondolom

én csak a múltat láthatom,

/ha nem szégyenlem/

de ha végignézem

-Isten látja igazam-

nekem könnyebb döntenem,

azt hiszem

/úgy érzem/

Döntöttem !

 Ha süvít a téli szél

kabátod összerántod,

kezed zsebre vágod,

nem kell fáznod,

semmi baj.

De

lelkeddel

mond

mit teszel?

 Az idő

felfoghatatlan módon

végtelen,

halott homokszemek peregnek,

megállitani őket

lehetetlen.

a nincs tovább is a

holnapba

torkollik,

a lehetetlen is

- megtörténve-

elmúlik,

és, hogy mégis győzz

az idő fölött,

csapj az üvegbe!

fájni fog?

talán,

de nem számít,

a

múlt idő vére

folyik

halott kezedre.

Egy gondolat

futott át rajtam,

rámeredtem

aztán hagytam

eltünni,

de tudtam,

bennem él tovább

makacsul,

várja sorsát

és irányít

a tudat alatt a gondolat,

hogy véget ér a ma

s a holnap

rabolja álmunkat,

belém mar a félelem,

mert veled létezem

s ha magam

maradok

mire jutok?

Bevégeztem?

mit ér az

életem?

Tudod,

létem

benned mérem!

Három királyok!Rátok várok.

 Merre kószáltok?Már nincs dolgotok?

  Hosszú volt utatok, elfáradtatok.

 Jézust láttátok,megcsodáltátok.

  A kisdedet fogadtátok, szép szóval áldottátok.

 Útját nem láttátok, sorsát nem tudtátok.

  Három királyok,ember vagyok.

 Magam útján járok,megváltást nem várok.

  Istentől fordulva,magamban bízva,

 göröngyös úton járva, születtem a világba.

 Rajtam Jézus öröke,örök voltunk bűne,

 a tegnap vétke,a holnap üressége.

Kiálts rám, üvölts, hogy ébredjek!

Hogy vége legyen ennek a semminek,

s fájón, kínlódva a földről felkeljek,

fejem felemeljem és kiegyenesedjek.

Állj elém tükörként, lássam szemedben

mit érek, számít-e még létezésem?

Rám nézve könny csillan, vagy hideg megvetés,

arcodon mosoly vagy gúnyos megvetés?

Simulj hozzám, érezzem szívverésed!

Megdobban-e kezemben? Vagy hallgató lelked

fojt magába minden jót és szépet,

végessé téve a végtelen életet.

A naptárban kettőt lapoztunk?

Tegnap volt karácsonyunk?

Álltunk a pőre fenyő előtt,

válogattuk a tavalyi díszítőt:

üveggömb akasztó nélkül,

gubancos girland végtelenül,

mókás ördögfióka plüss-terpeszben,

matt-sárga-csillag, kopott, fénytelen.

S a dobozban volt múltunk, jövőnk,

mit ránk rót irgalmas teremtőnk.

Tedd fel könnyes szemmel,

már hiába kérő, remegő kézzel

párod tragikus emlékét!

De ne éld át az élet kegyetlenségét

Ha nincs mivel, s nincs kivel koccintanod,

ha nincs miért, s nincs kihez hozzábújnod,

ne koldulj boldog emberektől,

zavarod őket, hagyd a gondoktól

megtisztult embereket örülni,

hagyd őket egymást szeretni,

hunyd be szemed, merülj el egy álomban,

hol Te is ember vagy, s helyed van a világban.

Nyolc lépcső volt, ólomlábakon,

a pokolból az életbe vezető úton,

sötétségből a símogató napfénybe,

a megjósolt halálból vissza az életbe.

Súlyosan hangzott a kimondott szó:

- megértette? Talán nem gyógyítható!

Az értelem keserű tényként felfogta,

csak a lélek jajdult fel fájva, lázadva,

még a szív remélt a szépről álmodva,

s csitult a félelem - a csodára várva.

Szemem fáradtan lehunyom,

a világot köröttem kikapcsolom,

Vágyom a hallgató üres csendet,

temetni minden fájó rossz emléket,

nem létezni a  mában sem,

nem gondolkodni a jövőben.

S egy neuron gonoszul elindulva,

vigyorogva vágja a múltat az arcomba,

kéjtől visítva kapcsolja a mához,

agyam rugdalva űz a holnaphoz.

Mint bolhát pattintanám szét körmöm alatt,

de visszamar a kegyetlen gondolat,

magamból támad a páni félelem,

koldúsként markolja a semmit, kérő kezem.

A csend szaggat szét,

a hallgatás éli életét,

a némaság vigyorog gúnyosan,

a semmi ásítozik álmosan.

A magány kergeti az álmokat,

lustán terpeszkedik a gondolat,

lét-nemlét határán imbolygok,

egy szóra, egy mozdulatra várok,

egy mosolyra, simogató kézre,

a semmiben élve az elérhetetlenre.

Mi értelme az időnek? Csak képzetünk alkotta,

a múlt-jelen-jövő csak szavak halmaza,

a mindíg-létező nem néz vissza, nem várja a jövőt,

az örök mát éli, nem érzi az időt.

Hangya-szorgalommal rakjuk sorba dolgainkat,

tegnaphoz mi megtörtént, holnaphoz vágyainkat,

s közben lustán lődörög létünk a mában,

a semmit éljük meg a kitalált idő múlásában.

Játsz a gondolattal, hogy nincs csak egy napod,

s ébredj reggel úgy, hogy ma a "mindent" kapod,

s mit megélsz éjfélig csak az a jussod,

egy napban történik  örömöd s bánatod.

Fáradtan ülök, fejem hátrahajtom,

kezem tétlen nyugszik, kerül az álom,

rejtélyes neszek feszítik a képzeletet,

felsejlő emlékek a létezésemet.

Fáradt vagyok, aritmiás szív, fájó lélek,

megkopott test, elégett remények,

tehetetlen akarat, bénító félelem,

naív kitárulkozás, végtelen türelem.

Nincs erőm lépni, s nincs nyugtom megállni,

még dobok egy zsetont, lehet itt nyerni?

Pörög a kerék, kajánul surran a golyó,

vigyorog a krupié, már tudja, én leszek a hunyó.

Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,

a lehullott morzsákat tenyerébe söpörte,

gondosan vigyázott mindenre,

egyre talán nem: az életére.

Előttem inas keze, mely soha nem nyugodott,

ritka pillanat volt mikor simogatott,

s ritka volt, hogy szólt, inkább hallgatott,

szavának súlya volt, igazságot mondott.

Ha eszembe jut, sokszor eltöprengek,

soha nem beszélt róla: volt gyerek?

néha kis pohár bor mellett a háborúról mesélt,

a félelemről mit kegyetlen módon megélt.

A tehetetlen düh fogja marokra akaratod,

a "nincs kiút" mar beléd béklyót,

a kétségbeesés űzi el a józanságot,

már élvezettel éled az aljasságot.

Nem vallod bűneid, nem kérsz penitenciát,

vezekeljen ki ráér, eméssze magát,

nem kérsz megértést, nem adsz kegyelmet,

gyilkolnál, de gyáva vagy, ez már az életed,

fejed lehajtod, derekad meggörnyed,

Istentől elfordulsz, pokolba csaptad a léted,

vigyorogva rakod a tüzet katlanod alá,

halott lelked aprítod gyújtóssá,

kővé dermedt szíved már csak kolonc,

elfeledted "milyen illatos, s milyen színű a lonc",

vak szemeid már csak a feketét látják,

inadból, húsodból fonsz örökké égő fáklyát.

Megszületünk,

védtelen lélekkel az életbe lépünk,

nyitott szemmel ártatlanul  nézünk,

rácsodálkozva a világra, felnövünk,

még hiszünk, még nem félünk,

még vágyunk, még szeretünk.

Az első pofont még lerázzuk arcunkról,

az első riadás még nem űz el álmainktól,

még nem tántorít el az igaz szótól,

még nem foszt meg vágyainktól.

De eljön a pillanat, mikor már félünk,

mikor már lassú mozdulatokkal falakat építünk,

mikor már hitünkben megrendülünk,

mikor már  nem élünk, csak létezünk.

Jön az éjjel álmodón,

öregmama dúdolón,

unokának altatón,

szeretőnek mindent vágyón,

félelemnek reggelt várón,

haragosnak bocsátón,

elválónak visszavárón,

öregeknek virrasztón,

betegeknek gyógyulón,

égő tűznek lobogón,

zsarátnoknak parázslón,

szép testednek simítón,

jó lelkednek nyugtatón.

Még csak egy felsejlő látomás,

de az idő könyörtelen, nincs megállás,

lépni kell tovább, cipelve terhünk,

vágyunk, remélünk, félünk de élünk.

Lábunkon bejárt utunk pora,

a mérhető idő mérhetetlen fájdalma,

megbánt bűneink, átélt örömeink,

létező valóságunk, temetett reményeink.

Tűzforró éjszakák, jéghideg ébredések,

megküzdött, megélt, elvetélt remények,

testünkben vad szeretkezések és megunt ölelések,

szívünkben a vágy s hozzá megtisztult lélek.

Fáradtan mozdulok, már utam végén járok,

nem hajt az idő, elnéző, ha néha megállok,

megtörlöm homlokom, vaksin hunyorgok,

ölel a magány néma csöndje, hallgatok.

Út szélén kő-Krisztus, keresztre feszítve,

sajnálnom kellene, elé térdelni vezekelve.

Nézd el Uram, hogy nem hajlik fájó térdem,

Te már  pihensz, de én cipelem keresztem,

s az én utam - Uram - furcsa, mindíg hegymenet,

...mond... miért adtál ilyen kegyetlen életet?

Ablakot nyitsz  a világra,s  mögötte csak diszlet vár,

ígéred a  holnapot de az idő bénultan áll..

Emlékszem anyám szavára: "rendet rakok,

minden lomot, kacatot kidobok".

S felfordult a lakás, mindent kipakolt,

órákon keresztül serényen rámolt,

időnként meg-megállt - hallottam szavát:

- ez még szegény apámé volt, ez a kiskabát,

- ezt anyám viselte. S gondosan becsomagolta

a vásári karkötőt. Kezében egy pohár, csorba

már ismertem történetét: esküvőjéről származott.

S pakolt anyám, közben mérgesen morgott:

- minek ez a sok lom, egyszer úgyis kidobom !

Nő vagyok és anya,

szültem királyt, szültem szolgát,

s szolgáltam mindig a teremtés urát,

adtam lelkem hitét, testem tüzét,

őszinte mosolyom, szemem csillogó fényét.

Hallgattam ha szólnom nem volt szabad,

felsírtam ha fájt; a jajszó kifakad,

féltem, reméltem, kértem, könyörögtem,

s a szép szóra, a jóra boldog volt életem,

szerettem, öleltem, jajongva szültem,

örültem, s néha konokul tűrtem.

A leszálló nappal bújtam hozzád,

kereste kezem kezed, szám a szád,

vággyal égő ölem a büszke férfit,

testem a mindent adó-kapó tűz pillanatait.

Ember vagyok

              lázadok.

Istent valahol régen elveszítettem,

s Isten is elengedte erőtlen kezem.

Gyarlóságom szégyenkezve takargatom,

s csak titokban, félve álmodom.

Ember vagyok

             rohanok.

Magam mögött hagyok minden szépet,

a nyíló virágot, illatát, a kék eget,

a csönd nyugalmát, az otthont teremtő tűz lángját,

a szív vágyó dobbanását, a dal ritmusát.

Ember vagyok

            fáradok.

Már nem gyötörnek kínzó álmok,

béna újjaimmal csak semmit markolok,

gerincem megtörve, erőtlen tétován mozdulok,

élem az örök mát, nem várva holnapot.

Nevess publikum, mint a fergeteg,

kacagj bátran, hisz megvetted jegyed,

féltél az előbb - ment a saltó-mortale,

majd tátottad szád - az állatseregletre.

A műsor folyik, nincs fennakadás,

jön a folytatás, s közben ki lenne más?

mint kifestett arccal, spotlámpák fényében,

szakadt gúnyában, nyolcvanas cipőben,

a vidámság tárgya: a bohóc, nevess hát,

enged ki mérged, csapj víg hahotát,

nézd! hasra esem,  fűrészpor képemen,

orrom, fülem óriás, monokli szememen.