Kis türelmet...
14 éve | 1 hozzászólás
Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja
14 éve | 0 hozzászólás
Borostyánba
zártad világod,
-időbe fagyott létezések -
Angyalok, démonok,
isten
a mindent teremtő,
s vigyorgó ördög a temető,
félelmek,
fájdalmak,
kedvek, örömök.
évezredek története,
a mindenség
lelke
a csillogó kőben.
Ha dühöd roppant rajta
kinyílik
elporladva
s hited tagadva
az embert szülöd
kínok közt
a
világra.
Én istenem.
Öröklétbe alkottalak.
Imákat találtam ki,
hogy áldjalak és
kiutat találjak
semmi létem gyötrelmeiből,
ebből az
elmúlás-félelemből.
Én alkottalak,
s ha kell kiradírozlak a
tudat-világból.
Megtehetem,
mert létezem,
valóság vagyok,
emberként meghalok.
A mennyeknek országát
ne add nekem,
nem
kérek föloldozást,
nem kell a kegyelem.
Én Istenem.
Árnyékot nem vetek,
hullámot nem verek,
mában még létezem,
jussomat kikérem,
semmit sem teremtek,
mindent csak temetek,
hullámot nem verek,
árnyékot nem vetek.
15 éve | 0 hozzászólás
Nem változtam,
vagyok 'mi voltam,
semmi!
és
senki!
árnyékot nem vetek,
hullámot nem verek,
élek,
még
létezek,
még nem emlékezek,
már nem remélek,
akarok?
csak
vagyok!
szólnák, de hallgatok,
indulnák, de várok,
kutatlak,
és
talállak?
létezel? álmodlak?
kínoznak a vágyak.
szólsz?
nekem
válaszolsz?
vagy
mert árnyékot nem vetek,
hullámot nem verek,
már
nem
létezek!
15 éve | 2 hozzászólás
Reggel volt.
Az eső esett vígasztalan egyhangúan,
de egy szép nap vágya bújt meg mosolyodban,
arcát nézted, higgadt tekintetét,
féltőn megsímogattad a kormányt fogó kezét,
szemed lehunytad, a jövőt vágytad,
nyugodt életed vele tovább álmodtad.
Reggel volt.
A gondolatod féksikoltás szaggatta,
riadó szemed fényszóró vakította,
s a csattanás, a soha el nem múló pillanat,
mely szétszakította az összefonódott álmokat.
...és temettél,
...és nem feledtél,
álmodban ma is a fék csikorog
és szemed sarkában könnyeidben élnek a sóvirágok.
15 éve | 0 hozzászólás
Fájt az éjszaka
álmatlan forgolódva.
Apró kicsi fények
erőlködve
szaggatták a sötéséget.
Egy zavaros gondolat
űzte el az álmokat:
egy kínzó látomás,
ijesztő utazás
Dis városába,
s az erkélyen Fausttal
néztük a talmi fényeket,
hallgattuk a hamis éneket,
árultuk lelkünket,
kerestük a szerelmet.
És
nem
jöttél!
Te
is
féltél!
Szép szerelmem.
Fogd meg kezem
s vezess ki a
a pokol
városából,
a
kínzó
álmokból!
15 éve | 0 hozzászólás
Könnyed gördül
arcod érző bársonyán,
szemedben csillan,
áttörve az éj homályán.
Sírsz.
Siratsz és siratod magad.
Döntöttél,
álmaid elhagytad.
A józan észre hallgattál.
Álmodtál?
vagy csak a szépre, a jóra,
a szerelemre
vágytál?
Oly mindegy már,
töröld le könnyeid,
feledd álmaid!
Döntött a józanság,
a való világ,
temesd az álmokat,
temesd a vágyakat!
Töröld le könnyeid!
Mosolyogj!
Nézd!
Rád nevet a világ,
várnak rád az új csodák,
De vigyázz!
15 éve | 0 hozzászólás
Zárd be most szíved,
dolgod némán tedd!
Utunk végén járunk,
égbe szállt álmunk,
állítsd fel keresztem
s tedd azt
élő,
érző
lelkemen!
Jajj-szavam ne halld,
ne éld meg szégyenem.
Homályba veszik szép szemed fénye,
ajkad ízét számról könny mossa le.
mosolyod színe fakul arcomon semmivé,
éltető szerelmünk lesz az enyészeté,
elveszett simogató mozdulatod.
Ne nézz rám!
Akkor szenvedésem nem látod.
Ne nézz vissza!
Akkor nem fáj köddé vált álmod.
15 éve | 0 hozzászólás
15 éve | 0 hozzászólás
Fázom,
lelkem vetkőztetted meztelenre,
szögeid szaggatják húsom.
Letépted álcám, multam meztelen,
bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.
Fázom,
kioltottad tüzem, a parázst taposod,
keresztem törött vállamra rakod.
Metsző hideg jeges szél vág arcomba,
cipelem magam, s téged, fel a dombra.
Fázom,
koponyákon járok, élő, síró lelkeken,
kálváriám - mert megszülettem - végtelen.
Fázom,
szánj meg, ha akarod, tedd hideg értelemmel,
engedd, hogy betakarózzak forró testeddel.
15 éve | 2 hozzászólás
Csapj kezembe barátom, Párizs csavargója
/kinek nyaka már tudja míly nehéz segge súlya/
látod én még lábon cipelek minden terhet
és nincs "jó hercegem", ki előttem vágja a rendet.
Te fönn vigyorogsz /vagy röhögsz?/ a földi poklon,
vagy épp a mélyben melegedsz forró katlanokon.
Oly mindegy, de lenne egy apró, kicsinyke dolgod!
/ne rázd a fejed/, un itt már mindent a barátod,
megfáradt, megtört, sőt!
15 éve | 2 hozzászólás
Az idő
felfoghatatlan módon
végtelen,
halott homokszemek peregnek,
megállitani őket
lehetetlen.
a nincs tovább is a
holnapba
torkollik,
a lehetetlen is
- megtörténve-
elmúlik,
és, hogy mégis győzz
az idő fölött,
csapj az üvegbe!
fájni fog?
talán,
de nem számít,
a
múlt idő vére
folyik
halott kezedre.
15 éve | 0 hozzászólás
Egy gondolat
futott át rajtam,
rámeredtem
aztán hagytam
eltünni,
de tudtam,
bennem él tovább
makacsul,
várja sorsát
és irányít
a tudat alatt a gondolat,
hogy véget ér a ma
s a holnap
rabolja álmunkat,
belém mar a félelem,
mert veled létezem
s ha magam
maradok
mire jutok?
Bevégeztem?
mit ér az
életem?
Tudod,
létem
benned mérem!
15 éve | 0 hozzászólás
Három királyok!Rátok várok.
Merre kószáltok?Már nincs dolgotok?
Hosszú volt utatok, elfáradtatok.
Jézust láttátok,megcsodáltátok.
A kisdedet fogadtátok, szép szóval áldottátok.
Útját nem láttátok, sorsát nem tudtátok.
Három királyok,ember vagyok.
Magam útján járok,megváltást nem várok.
Istentől fordulva,magamban bízva,
göröngyös úton járva, születtem a világba.
Rajtam Jézus öröke,örök voltunk bűne,
a tegnap vétke,a holnap üressége.
15 éve | 0 hozzászólás
Kiálts rám, üvölts, hogy ébredjek!
Hogy vége legyen ennek a semminek,
s fájón, kínlódva a földről felkeljek,
fejem felemeljem és kiegyenesedjek.
Állj elém tükörként, lássam szemedben
mit érek, számít-e még létezésem?
Rám nézve könny csillan, vagy hideg megvetés,
arcodon mosoly vagy gúnyos megvetés?
Simulj hozzám, érezzem szívverésed!
Megdobban-e kezemben? Vagy hallgató lelked
fojt magába minden jót és szépet,
végessé téve a végtelen életet.
A naptárban kettőt lapoztunk?
Tegnap volt karácsonyunk?
Álltunk a pőre fenyő előtt,
válogattuk a tavalyi díszítőt:
üveggömb akasztó nélkül,
gubancos girland végtelenül,
mókás ördögfióka plüss-terpeszben,
matt-sárga-csillag, kopott, fénytelen.
S a dobozban volt múltunk, jövőnk,
mit ránk rót irgalmas teremtőnk.
Tedd fel könnyes szemmel,
már hiába kérő, remegő kézzel
párod tragikus emlékét!
De ne éld át az élet kegyetlenségét
15 éve | 0 hozzászólás
15 éve | 4 hozzászólás
Szorítsd ökölbe kezed,
hogy körmöd marja véresre,
újjaddal vájd ki szemed,
agyadig érjen az éj sötétje.
Húsod, inad szaggasd,
béna lábbal lépj a semmibe,
süket fülekkel hallgasd
mint szól a némák éneke.
Tépd ki szíved, kegyetlen,
s dobd koncnak kutyák elé,
zsigereid disznók egyék,
májad legyen Prométheuszé.
Lelked, mi nyűg volt benned,
kapzsi-mohón viszi Lucifer,
ördögfiókák fociznak fejeddel,
s vihognak: - ennyi egy ember.
15 éve | 5 hozzászólás
Nyolc lépcső volt, ólomlábakon,
a pokolból az életbe vezető úton,
sötétségből a símogató napfénybe,
a megjósolt halálból vissza az életbe.
Súlyosan hangzott a kimondott szó:
- megértette? Talán nem gyógyítható!
Az értelem keserű tényként felfogta,
csak a lélek jajdult fel fájva, lázadva,
még a szív remélt a szépről álmodva,
s csitult a félelem - a csodára várva.
15 éve | 0 hozzászólás
Szemem fáradtan lehunyom,
a világot köröttem kikapcsolom,
Vágyom a hallgató üres csendet,
temetni minden fájó rossz emléket,
nem létezni a mában sem,
nem gondolkodni a jövőben.
S egy neuron gonoszul elindulva,
vigyorogva vágja a múltat az arcomba,
kéjtől visítva kapcsolja a mához,
agyam rugdalva űz a holnaphoz.
Mint bolhát pattintanám szét körmöm alatt,
de visszamar a kegyetlen gondolat,
magamból támad a páni félelem,
koldúsként markolja a semmit, kérő kezem.
15 éve | 1 hozzászólás
Mi értelme az időnek? Csak képzetünk alkotta,
a múlt-jelen-jövő csak szavak halmaza,
a mindíg-létező nem néz vissza, nem várja a jövőt,
az örök mát éli, nem érzi az időt.
Hangya-szorgalommal rakjuk sorba dolgainkat,
tegnaphoz mi megtörtént, holnaphoz vágyainkat,
s közben lustán lődörög létünk a mában,
a semmit éljük meg a kitalált idő múlásában.
Játsz a gondolattal, hogy nincs csak egy napod,
s ébredj reggel úgy, hogy ma a "mindent" kapod,
s mit megélsz éjfélig csak az a jussod,
egy napban történik örömöd s bánatod.
15 éve | 1 hozzászólás
Fáradtan ülök, fejem hátrahajtom,
kezem tétlen nyugszik, kerül az álom,
rejtélyes neszek feszítik a képzeletet,
felsejlő emlékek a létezésemet.
Fáradt vagyok, aritmiás szív, fájó lélek,
megkopott test, elégett remények,
tehetetlen akarat, bénító félelem,
naív kitárulkozás, végtelen türelem.
Nincs erőm lépni, s nincs nyugtom megállni,
még dobok egy zsetont, lehet itt nyerni?
Pörög a kerék, kajánul surran a golyó,
vigyorog a krupié, már tudja, én leszek a hunyó.
15 éve | 5 hozzászólás
Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,
a lehullott morzsákat tenyerébe söpörte,
gondosan vigyázott mindenre,
egyre talán nem: az életére.
Előttem inas keze, mely soha nem nyugodott,
ritka pillanat volt mikor simogatott,
s ritka volt, hogy szólt, inkább hallgatott,
szavának súlya volt, igazságot mondott.
Ha eszembe jut, sokszor eltöprengek,
soha nem beszélt róla: volt gyerek?
néha kis pohár bor mellett a háborúról mesélt,
a félelemről mit kegyetlen módon megélt.
15 éve | 3 hozzászólás
A tehetetlen düh fogja marokra akaratod,
a "nincs kiút" mar beléd béklyót,
a kétségbeesés űzi el a józanságot,
már élvezettel éled az aljasságot.
Nem vallod bűneid, nem kérsz penitenciát,
vezekeljen ki ráér, eméssze magát,
nem kérsz megértést, nem adsz kegyelmet,
gyilkolnál, de gyáva vagy, ez már az életed,
fejed lehajtod, derekad meggörnyed,
Istentől elfordulsz, pokolba csaptad a léted,
vigyorogva rakod a tüzet katlanod alá,
halott lelked aprítod gyújtóssá,
kővé dermedt szíved már csak kolonc,
elfeledted "milyen illatos, s milyen színű a lonc",
vak szemeid már csak a feketét látják,
inadból, húsodból fonsz örökké égő fáklyát.
15 éve | 5 hozzászólás
Megszületünk,
védtelen lélekkel az életbe lépünk,
nyitott szemmel ártatlanul nézünk,
rácsodálkozva a világra, felnövünk,
még hiszünk, még nem félünk,
még vágyunk, még szeretünk.
Az első pofont még lerázzuk arcunkról,
az első riadás még nem űz el álmainktól,
még nem tántorít el az igaz szótól,
még nem foszt meg vágyainktól.
De eljön a pillanat, mikor már félünk,
mikor már lassú mozdulatokkal falakat építünk,
mikor már hitünkben megrendülünk,
mikor már nem élünk, csak létezünk.
15 éve | 0 hozzászólás
Jön az éjjel álmodón,
öregmama dúdolón,
unokának altatón,
szeretőnek mindent vágyón,
félelemnek reggelt várón,
haragosnak bocsátón,
elválónak visszavárón,
öregeknek virrasztón,
betegeknek gyógyulón,
égő tűznek lobogón,
zsarátnoknak parázslón,
szép testednek simítón,
jó lelkednek nyugtatón.
15 éve | 0 hozzászólás
Még csak egy felsejlő látomás,
de az idő könyörtelen, nincs megállás,
lépni kell tovább, cipelve terhünk,
vágyunk, remélünk, félünk de élünk.
Lábunkon bejárt utunk pora,
a mérhető idő mérhetetlen fájdalma,
megbánt bűneink, átélt örömeink,
létező valóságunk, temetett reményeink.
Tűzforró éjszakák, jéghideg ébredések,
megküzdött, megélt, elvetélt remények,
testünkben vad szeretkezések és megunt ölelések,
szívünkben a vágy s hozzá megtisztult lélek.
15 éve | 4 hozzászólás
Fáradtan mozdulok, már utam végén járok,
nem hajt az idő, elnéző, ha néha megállok,
megtörlöm homlokom, vaksin hunyorgok,
ölel a magány néma csöndje, hallgatok.
Út szélén kő-Krisztus, keresztre feszítve,
sajnálnom kellene, elé térdelni vezekelve.
Nézd el Uram, hogy nem hajlik fájó térdem,
Te már pihensz, de én cipelem keresztem,
s az én utam - Uram - furcsa, mindíg hegymenet,
...mond... miért adtál ilyen kegyetlen életet?
Ablakot nyitsz a világra,s mögötte csak diszlet vár,
ígéred a holnapot de az idő bénultan áll..
15 éve | 3 hozzászólás
Emlékszem anyám szavára: "rendet rakok,
minden lomot, kacatot kidobok".
S felfordult a lakás, mindent kipakolt,
órákon keresztül serényen rámolt,
időnként meg-megállt - hallottam szavát:
- ez még szegény apámé volt, ez a kiskabát,
- ezt anyám viselte. S gondosan becsomagolta
a vásári karkötőt. Kezében egy pohár, csorba
már ismertem történetét: esküvőjéről származott.
S pakolt anyám, közben mérgesen morgott:
- minek ez a sok lom, egyszer úgyis kidobom !
15 éve | 3 hozzászólás
Nő vagyok és anya,
szültem királyt, szültem szolgát,
s szolgáltam mindig a teremtés urát,
adtam lelkem hitét, testem tüzét,
őszinte mosolyom, szemem csillogó fényét.
Hallgattam ha szólnom nem volt szabad,
felsírtam ha fájt; a jajszó kifakad,
féltem, reméltem, kértem, könyörögtem,
s a szép szóra, a jóra boldog volt életem,
szerettem, öleltem, jajongva szültem,
örültem, s néha konokul tűrtem.
A leszálló nappal bújtam hozzád,
kereste kezem kezed, szám a szád,
vággyal égő ölem a büszke férfit,
testem a mindent adó-kapó tűz pillanatait.
15 éve | 0 hozzászólás
Ember vagyok
lázadok.
Istent valahol régen elveszítettem,
s Isten is elengedte erőtlen kezem.
Gyarlóságom szégyenkezve takargatom,
s csak titokban, félve álmodom.
Ember vagyok
rohanok.
Magam mögött hagyok minden szépet,
a nyíló virágot, illatát, a kék eget,
a csönd nyugalmát, az otthont teremtő tűz lángját,
a szív vágyó dobbanását, a dal ritmusát.
Ember vagyok
fáradok.
Már nem gyötörnek kínzó álmok,
béna újjaimmal csak semmit markolok,
gerincem megtörve, erőtlen tétován mozdulok,
élem az örök mát, nem várva holnapot.
15 éve | 3 hozzászólás
Nevess publikum, mint a fergeteg,
kacagj bátran, hisz megvetted jegyed,
féltél az előbb - ment a saltó-mortale,
majd tátottad szád - az állatseregletre.
A műsor folyik, nincs fennakadás,
jön a folytatás, s közben ki lenne más?
mint kifestett arccal, spotlámpák fényében,
szakadt gúnyában, nyolcvanas cipőben,
a vidámság tárgya: a bohóc, nevess hát,
enged ki mérged, csapj víg hahotát,
nézd! hasra esem, fűrészpor képemen,
orrom, fülem óriás, monokli szememen.
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
T e m e t é s
14 éve | 2 hozzászólás
A gyászmenet elindult a ravatalozótól, lassan, méltóságteljesen, csendesen. Az őszi szél hangján kívül csak János bácsi kisebbik lánya zokogása hallatszott amint néha csendesült a szél zúgása.
A lélekharang csilingelése kísérte az öreg pap mormolva mondott imáját. Hadarta a szövegét, csak a megszokás vezérelte. Nem tartotta igazi keresztyénnek soha Jánost. Nem az iszákosságát ítélte el – ő maga is rendszeresen dézsmálta a misebort és elfogadta a jóféle kisüsti házifőzeteket is –, de azt már nem fogadta el, hogy 82 éves kora ellenére is hajkurászta a nőket, igaz a felesége már 30 éve halott volt. Az öreg pap mindig azt mondta, hogy már neki is mellette a helye.
Címkék: elmúlás élet
Utolsó hozzászólás
Tovább