A tehetetlen düh fogja marokra akaratod,

a "nincs kiút" mar beléd béklyót,

a kétségbeesés űzi el a józanságot,

már élvezettel éled az aljasságot.

Nem vallod bűneid, nem kérsz penitenciát,

vezekeljen ki ráér, eméssze magát,

nem kérsz megértést, nem adsz kegyelmet,

gyilkolnál, de gyáva vagy, ez már az életed,

fejed lehajtod, derekad meggörnyed,

Istentől elfordulsz, pokolba csaptad a léted,

vigyorogva rakod a tüzet katlanod alá,

halott lelked aprítod gyújtóssá,

kővé dermedt szíved már csak kolonc,

elfeledted "milyen illatos, s milyen színű a lonc",

vak szemeid már csak a feketét látják,

inadból, húsodból fonsz örökké égő fáklyát.

halott fák kísérik úttalan ösvényed,

a néma semmiben jár céltalan lépted,

csókod torz grimasz, vérhalmaz ölelésed,

lelked torzó, s egy kupac szemét az életed.