2010. augusztus 10., kedd, 00:21

járatlan utak a semmibe futnak
sápadt arcokon
fény-árny örvények játszanak,
rám borul hangtalan ez a rohadt világ,
tűzfalakra néznek napjaim,
kormos, sötét, málló vakolatként
hullik a tegnap rám,

még eltöprengek egy régi dal
monoton dallamán,
de vakablakom
a szürke reménytelenség,
zsebemben sikít a szegénység,

kiröhögöm,

elkerülnek a színek,
léteznek egyáltalán?
vagy csak képzeljük?

a világra vak szemekkel nézek,
hangokat süket fülekkel hallgatok,
vagy ezek már "belső hangok"?

ingem mosópor nélkül,
de kimosom,
legalább az izzadt erőlködés tűnjön el,

ma még...

de minek?

- volt létezések -
velem róják a köröket
az üres semmiben,
elhullott érzések nyomát keresik,
takarítani kellene,
a szemétnek szemétben a helye,
tenném már magam lapátra,
csak lusta vagyok hozzá,
de jól van ez így is,
majd együtt hullunk a

pokolba

2010. augusztus 10., kedd, 09:38

Állókép vetül a végtelenbe,
az idő megbénul,
színek fakulnak fekete-fehérre,
sziklák ülepednek porfelhőként
a szétszakadt földekre,

elfolyik az ég, eltűnik kékje,
fekete felhők fagynak jéggé,

halott madarak éneke
reked meg díszlet fák között,

dermedten vár a mozdulat,
az ölelés bilincsként fonódik,
halott testekben pusztul a zigóta,

zongorahúr hangtalan akkordja
őrzi az utolsó táncot,
gyertyaláng ellobbanó lángja
káprázik még egy pillanatra,

csapdába zárt neuron
hal meg ingerhiányban,
a lélek mér abszolút nulla fokon,

templomban omlik a vakolat,
puttók potyognak
málé hívek nyakába,
Mária szemérmetlen szemez
az összes szentekkel,

Isten hortyogva alszik,
az ördög mozdulni lusta,
már egymással sem játszanak,

ránk untak?