Szemem fáradtan lehunyom,

a világot köröttem kikapcsolom,

Vágyom a hallgató üres csendet,

temetni minden fájó rossz emléket,

nem létezni a  mában sem,

nem gondolkodni a jövőben.

S egy neuron gonoszul elindulva,

vigyorogva vágja a múltat az arcomba,

kéjtől visítva kapcsolja a mához,

agyam rugdalva űz a holnaphoz.

Mint bolhát pattintanám szét körmöm alatt,

de visszamar a kegyetlen gondolat,

magamból támad a páni félelem,

koldúsként markolja a semmit, kérő kezem.