Megszületünk,

védtelen lélekkel az életbe lépünk,

nyitott szemmel ártatlanul  nézünk,

rácsodálkozva a világra, felnövünk,

még hiszünk, még nem félünk,

még vágyunk, még szeretünk.

Az első pofont még lerázzuk arcunkról,

az első riadás még nem űz el álmainktól,

még nem tántorít el az igaz szótól,

még nem foszt meg vágyainktól.

De eljön a pillanat, mikor már félünk,

mikor már lassú mozdulatokkal falakat építünk,

mikor már hitünkben megrendülünk,

mikor már  nem élünk, csak létezünk.

S építjük makacs akarattal falainkat,

Daccal zárunk ajtókat, ablakokat.

Megnyugszunk ha a falak az égig érnek,

biztonságban vagyunk, vége a félelemnek.

S lassan rájövünk:   vége az életnek,

vágyaink többé már nem léteznek.

Kizártuk a fényt, a hitet, a hangot, a holnapot,

elűztük a mosolyt, a reményt, a nyugtató álmot.

Felépült börtönünk, megtette önkezünk,

s az idő végtelenében szánalmasan eltűnünk.