Ember vagyok

              lázadok.

Istent valahol régen elveszítettem,

s Isten is elengedte erőtlen kezem.

Gyarlóságom szégyenkezve takargatom,

s csak titokban, félve álmodom.

Ember vagyok

             rohanok.

Magam mögött hagyok minden szépet,

a nyíló virágot, illatát, a kék eget,

a csönd nyugalmát, az otthont teremtő tűz lángját,

a szív vágyó dobbanását, a dal ritmusát.

Ember vagyok

            fáradok.

Már nem gyötörnek kínzó álmok,

béna újjaimmal csak semmit markolok,

gerincem megtörve, erőtlen tétován mozdulok,

élem az örök mát, nem várva holnapot.

Ember vagyok

           hallgatok.

Szavak zsonganak, némán, kimondatlanul,

felcsendülnek lelkemben, hangtalanul,

az értelem rostája szitál szakadatlan,

s gyűlik létem szemete, számolatlan.

Ember vagyok

Már nem lázadok,

fáradtan megállok,

nem álmodok,

némán hallgatok,

csodát nem várok...

Ember vagyok !